Paff

Egyre sűrűbben rémlik fel előttem mindent tudó gitártanárom arca, ahogy évekkel ezelőtt ülök előtte, és ő így szól hozzám:
- Anikó, nem mondhatunk paffot az életnek! – közben kezeit szétvetette, és hátradőlt a széken, mintha az Élet személyesen jött volna el az órámra és lőtte volna le a tanáromat.
Nem mondunk paffot az életnek. Alapszabály. Ezt ismételgetem magamban újra és újra, egyre többször, és egyre elkeseredettebben. De van bennem valami, talán önutálat, talán önsajnálat, talán önbizalomhiány, de az eredmény ugyanaz: egy lúzernek érzem magam, aki folyton csak paffot mond, és nem éri el a célját.
Ötös érettségi. 87%. Paff.
Őrültekháza otthon – elveszett lelki egyensúly. Paff.
Diákelnökség. Nincs iskolaújság. Azt mondtam, decemberben kiadjuk. Paff.
Kettesek és egyesek matekból, kémiából, fizikából. Paff.
Tanulni kéne angolul. Nem tudok angolul. Paff.
Nincs erőm. Valahol, valami elveszett, és nagyon keresem az utat visszafelé, de nem találom, az istenit, nincs meg sehol. Megpróbáltam segítséget szerezni valahonnan, és régi tapasztalatomból kiindulva kerestem könyveket, hátha segít. Nem történt semmi, idiótábbnál idiótább könyvek kerültek a kezembe, kezdve a 100 év magánnyal, egészen a Tartuffe-ig. Megpróbáltam kibeszélni magamból, de rájöttem, hogy nem tudok beszélni róla, mert nem tudom, mit mondhatnék.
Megpróbáltam magamba nézni. De nincs tiszta fejem, nem látom át azt, ami bent van, és így egyre több jelt kapok arra, hogy beigazolódott a félelmem: elvesztettem az egyensúlyt, nincs harmónia, lelki nyugalom vagy fejlődés. Nincs semmi.
Paff.
A.

Hártya

Egy egészen szűk alagút húzódik lefelé mindenkiben. Ez az alagút olyan nagyon szűk és sötét, hogy az embert szinte kirázza a hideg, ha arra gondol, hogy le kell mennie a mélybe. Retteg, a fogai vacognak, hol a hideg fut végig a hátán, hol forróság áramlik végig a vérében. Vannak a bátrak, akik lemerészkednek az alagútban. Vannak, akik nem elég erősek ehhez. De aki lemerészedik, az ezer bajba kerülhet emiatt.
Nem mindenki tér vissza. És mindenki megváltozik, aki megpróbálja.
Az alagút kör alakú, hideg, és sok-sok körgyűrűből van összetákolva. Lefelé húzódva oson az ember legfélelmetesebb részébe, egyenesen a lelkébe. Volt ma egy pillanat az életemben, amikor rájöttem, hogy nincs más választásom hogy megtaláljam a válaszaimat, csak ha elindulok ezen az alagúton, ahol már sokszor elindultam. El kellett indulnom megint, hogy rájöjjek arra, mi a baj velem mostanában, miért nem vagyok önmagam, miért nyújtom a töredékét annak, amit valójában tudnom kellene.
Elindultam. Könnyen, bajok nélkül, magabiztosan, mint mindig, abban a biztos tudatban, hogy az alagút legalján megtalálom a válaszomat a kérdésre. Hisz ez csak én vagyok, semmi veszélyes. De még alig voltam az utam elején, amikor beleütköztem valamibe. Valami nyálkás, félelmetes, és sérülékeny valamibe. Egy hártyába. Ütköztetek már hártyába a lelketek felé vezető alagútban? Ugye hogy nem!
Ez a hártya sérülékenyebb, mint bármi más, és én csak félve kaparásztam meg a körmömmel, mert tovább akartam menni. De alighogy hozzáértem, a hártya megfeszült, és kis repedések keletkeztek rajta. Ugyanebben a pillanatban az igazi énem rettenetesen közel került ahhoz, hogy elsírja magát. A hártyát érintő ujj azon nyomban visszarándult. Ott voltam a szűk járat kellős közepén, lebegtem, és döbbenten álltam a lehetetlen előtt: nem tudok továbbmenni, mert ha megkísérlem, elszakad a hártya, és valami visszavonhatatlanul megváltozik.
Akkor rádöbbentem: a baj maga a hártya. Az a hártya azért van ott, mert azt akarom, hogy ott legyen. Azt akarom, hogy ne tudjak rajta keresztülhatolni. Mert ha ez megtörténik, eljutok az alagút belsejébe, és meglátom azt, amit még sose láttam, bár sokszor azt hittem, hogy tudom, mit találok ott. Mekkorát tévettem.
Egy utolsó, erősebb próbálkozást tettem még a hártya elszakítására, ami hatalmas bátorságot és erőt igényelt. De ismét ugyanaz történt, csak sokkal erősebben, a hártya megfeszült, a szemem könnybe lábadt, és csak azt akartam, hogy hagyjam már abba, ne piszkáljam már azt a hártyát, mert fáj, mert félelek, és mert nem ismerem azt ami mögötte van.
A hártya maga a védőháló az akrobata alatt. A hártya maga a fenyegető felhő egy rét felett. A hártya maga az ismeretlen. A gyenge hártya sérthetetlen és sose leszek képes átszakítani.
A.

Én

Közel 20 tanár ül előttem a teremben, közel 40 szemgolyó mered rám, és közel 3 kéz lódul a levegőbe. Mint az illedelmes diákok, jelentkeznek, akinek pedig nincs kérdése, az továbbra is csak érdeklődően figyeli az eseményeket. Isszák a szavaim.
- Tanárnő? – mondom, jelezve, hogy az a tanár, akire rámutattam, kérdezhet. Miközben ő egy elég értelmetlen kérdést próbál nekem megfogalmazni, rádöbbenek a szituációra. Itt tényleg én vagyok az, aki kérdez, válaszol, magyaráz és felszólítja azt, aki engedelmesen jelentkezik. Tessék csak, tessék, csókolom. De én egy diák vagyok, előttem a közel 20 osztályfőnök, a terem végében pedig maga az igazgató (aki megjegyzem, késve érkezett). De itt vagyok, én vagyok itt, egy abszurd szituációban, és a legfontosabb hatalommal: információval. Én képviselem azokat, akikért a tanárok ott ülnek a padokban, és akikért kapják a fizetésüket, akikkel nap mint nap hol élvezettel, hol utálkozva, de együtt dolgoznak. Igen, úgy gondolom, akkor, amikor ott ültek előttem a tanárok, tudatosult bennem igazán, hogy diákelnök vagyok. És jó érzés volt.
A dolog mégsem ilyen egyszerű és fantasztikus. Közel sem elég egyetlen egy konferencián, egy egyszerű osztályfőnöki értekezleten megfelelni. Tegnap szenátusit tartottam, majdnem 30 diák és egy tanár előtt, sok mindenről beszéltünk, és én irányítottam a beszélgetést. Ma az egész osztályom és az osztályfőnököm előtt kellett megfelelnem, beszélgetést kezdeményeznem egy 36 fős csoportban anélkül, hogy káosz lenne a vége. A témák megadva, az emberek unalomra hajlamosak, fent kell tartani az érdeklődést, és mégis előrébb kell jutni. Sikerült. És sikerült, és sikerült, és sikerült.
Aztán hazaérek... Lefekszem este, és csak annyit érzek, hogy van, amit nem csináltam meg, nem volt elég, még dolgoznom kéne, és nincs is igazából jogom ahhoz hogy most elaludjak, pihenjek és ne gondoljak semmire. Sokszor fordul elő, hogy szinte tudatosan kell kikapcsolnom az agyamat, irányítani a gondolataimat. Útálom. De nem tudok mindent megcsinálni estig, az időmbe nem fér bele. Ezt tudom is, ezzel együtt kell élnem, és vállalni a következményeit. Még ha ez azt is jelenti, hogy nem, nem leszek kitűnő, és nem, nem lesz mindenki a barátom, valamint nem, nem lehetek én sem mindenben tökéletes, nem felelhetek meg mindenkinek. Be kell vallanom, ez nehéz, és néha elég rosszul érzem magam miatta. De nem fér bele több az életembe.
Diákelnök vagyok. Diák vagyok. Szervező vagyok. Kezdő művész vagyok. Barát vagyok. Barátnő vagyok. Gyerek vagyok. Maximalista vagyok.
A.

Találkozás egy régi barátnőmmel

Szörnyű jegyek a szörnyű után. Kémia karó, fizika pocsék, és még németből is csak úgy úszom meg a felelést, hogy egész egyszerűen folyton hiányzom óráról. Nem megy ez így, édes szívem, nem megy ez így!
Találkoztam a héten egy régi osztálytársammal, akivel még Bián jártam egy osztályba. Elég jó barátnők voltunk, és gondolta, fussunk össze, dumcsizzunk egy kicsit. Benne voltam, miért is ne? Dumálni tudok, osztályozó vizsgán is kiküldött a tanár, azzal a megjegyzéssel, hogy ne beszéljek lyukat a hasába. Pedig én csak az alvás előnyeiről löktem a rizsát, nem értem, neki attól miért volt lyuk a hasán. Talán éhes volt.
Szóval találkoztam Petra elvtársnővel, akit már ezer „éve nem láttam”, és akivel „volt miről pletyizni”. Én összezsúfoltam röpke tíz percbe a fél életemet, ő pedig elővette a cigijét, rágyújtott, és sűrűn bólogatott heves elbeszélésemhez. Miután kifogytam a szuszból, megkérdeztem, ő mit csinál mostanában, mi történik vele, ez-az-amaz. Semmi. Dohányzik, rosszul tanul, alapvetően egyedül érzi magát, és lerí az arcáról, hogy nem érti, miről hadováltam a tíz perc alatt. Én sem értettem volna meg az ő helyében, nem erősségem a beszéd, de mégis, a szemében valami furcsa értetlenség volt: ott ültünk a füstös Egyetemi Kávézóban, a Móricztól két köpésre, és arról dumáltam, hogy nyelvvizsgázom, érettségizem, diákelnök vagyok, jah, és éppen a pasim hívott, hogy fél óra múlva Király utca. Mi van velem? Semmi. Abszolúte semmi, de azért mégis ott az a fránya értetlenség egykori legjobb barátnőm szemében, aki három éve még jobban ismert néha mint én saját magamat. Megváltoztam? Biztos. De ő is, hiszem kezében a koporsószöggel meséli hogy dolgozik hétvégénként, hogy az angoltanára nem tud magyarul, és hogy még mindig, francba, még mindig nincs senkije.
Petra elvtársnő jó barátnőm. Liza (a best) elmélkedett a barátságról blogjában, én most ezt nem szeretném megejteni, a lényeg az, hogy Petrával egy húron pendülünk, és még ha büdös cigiszagú is leszek minden találkozásunk után, én szeretek vele lenni.
A.

Új hónap

Egy istenes hét után konstatálnom kell: vége az őszi szünetnek, és ismét jön a mókuskerék... Holnap iskola. Múlt héten önhibámon kívül nem jelentem meg egy október 23-ai budaörsi rendezvényen, ahol az igazgató is jelen volt, úgyhogy még be sem iktattak diákelnöknek, de már le leszek cseszve. Ilyen az élet, tudtuk, hogy nem lesz egyszerű menet...
Rengeteg ötletem és elképzelésem van Egyosz-ügyileg, de sajnos nincs saját lap-topom, és így elég nehézkes a munka. Kishúgom múlt héten tv-sziesztázott, és a „nagy” gép egy szobában van a tv-vel, így elég lehetetlen lett volna komolyan leülni, és ott dolgozni. Ráadásul a saját szobámban lényegesen könnyebben tudok koncentrálni, a számítógép/tv-szoba annál kevésbé ihletadó. Általában olyan állapotok uralkodnak benne, mint egy özönvíz utáni harkályfészekben. Egyszóval nem haladok...
Ami pozitívum, hogy sikerült feltöltődnöm az egy hét szünet alatt. Igaz, pénteken volt egy kis történet, amit nem részleteznék, de elég rendesen kiborított, habár nem kellett volna. Ez van, könnyen kiborulok, ha igazságtalanság történik, főleg ha velem. :) Majd kinövöm, de szerintem ez esetben nem lehet rám azt mondani, hogy hisztis és sértődékeny vagyok. Uh, tényleg, ezt már rég meg akartam kérdezni Tőletek, lehet, hogy most majd meg is teszem. A jó az volt, hogy volt mellettem valaki, aki tudott segíteni, és ezért hálás is vagyok neki.
Csinálom magamnak a programokat, de legalább az írásbeli érettségim megvan, a szóbelire még készülök. Január környékén még megpróbálkozom egy nyelvvizsgával, de ha az érettségi jól sikerül, akkor talán az önbizalmam is egy kicsit visszaáll a helyére. Decemberben mondjuk ki fog esni egy kis idő, mert Apukám el fog vinni valami szép helyre szilveszterezni. Még meglepetés, hogy pontosan hova, de én már várom. Biztos jó lesz.
Nos, a gyors hírösszefoglalóm után most megyek is, megnézem, hogy Hamilton világbajnok-e már. Én neki szurkolok. :) Szép a szája, és angol, úgyhogy abszolút főnyeremény.
A.