Múlik az idő

Pénteken magyar órán a középkori világfelfogásról volt szó. Ennek a nagy egésznek egy része az, hogy a középkori ember hogyan is fogta fel az időt. „Az idő nem múlik, csak telik.” Amikor ezt a bölcsességet meghallottam, először fogalmam sem volt, hogy ugyan mi a hangyahajzatot akar jelenteni. Amikor a tanárnő túl sok bámuló arcot látott, megmagyarázta a nebulóknak (nekünk) ezt a furcsa idő-zavart.
Az idő múlik, ha fejlődünk, célunk van, és látjuk a változásokat magunk körül. Ám csupán telik, ha beleszorulunk egy ciklikusságba, ahol minden nap, minden évszak, minden évtized ugyanaz, ugyanabban a környezetben, változatlan társasággal. A középkori embernek az idő csupán telt. Mi ezt már el sem tudjuk képzelni.
Az idő számomra mégis inkább telt a nyár folyamán. Nem is hordtam egész nyáron órát, nem néztem, mikor kelek, mikor fekszem le, mikor eszem. Olyan ritmusban éltem, ahogy azt a szervezetem kellemesnek érezte. Ám most, hogy elkezdődött az iskola, ismét fontos lett, hogy hány óra van. Hány perc. Hány másodperc. Határidőkkel félelmek születnek, koránkeléssel álmatlanság, követelményekkel szorongás. Ez az én világom. Ebben élek, hasonlóan sok-sok emberhez rajtam kívül. Még régebben írtam egy alig egy oldalas novellát, aminek az volt a címe, hogy Digitális óra. Személyes tapasztalat ihlette, arról szól, hogy egy éjjel fekszem az ágyamban, és a digitális órám vörös világító számlapját nézem. Tikk-takk, jár az óra az ágy fölött a polcon. Csak ez nem tikk-takkol. A novella végén káoszhangulat van, amikor az Időnek mondom éjjel, hogy még nem akarom, hogy kattanjon a másodpercmutató, még nem akarok engedelmeskedni az idő kegyetlenségének, és egyébként is, ha az ember szabad, akkor miért köti meg a kezét ez a műanyag szörnyeteg a polcon? Senki sem tudott még szavakat kicsikarni egy digitális órából, úgyhogy most is, sokadszorra, megint hoppon maradtam a válasszal. De talán megnyugtatásként elsuttogom magamban, hogy így van rendjén, az idő tudja, mit csinál, végzi a dolgát, ahogy mindenki más is, és talán ő is jobban érezné magát, ha néha kapna egy kis szünetet. De nem kap. Ahogy mi sem.
A.

Tündérország

Az álmok birodalma kifürkészhetetlen. Nem hiszem, hogy bárkinek is sikerült volna éber állapotban hűen visszaadni, hogy mit álmodott. Egyszerűen lehetetlen, mert az álom nem egy reális, ésszerű, összefüggő dolog. Nincsenek ok-okozati összefüggések, és nincsen lehetetlen sem. Ezért nem tudjuk elmagyarázni: nincsenek hozzá szavaink. Furcsa világ ez. Teljesen elképzelhetetlen a realitás határain belül, a saját hétköznapjainkban. Mégis, minden álom egy hétköznapon alapszik. Az emberek nagyon is reális ingereit dolgozza fel. Miért érezzük álmunkban mégis, hogy ez egy más világ, valami sokkal jobb, vagy sokkal rosszabb. Ahol néha tudnunk kéne a választ, de nem tudjuk, ez mégsem baj, mert máris máshol vagyunk – nem kell válaszolni. Nem reális. Az életben minden kérdésre meg kell adnunk a választ, és ha rosszul felelünk, nem járunk jól.
Én szeretek álmodni. Van egy pár dolog, amire azt mondom, hogy érdemes érte végigcsinálni a napokat, és az egyik ilyen az álom. Este, amikor lefekszem, már szinte várom, hogy mit fogok álmodni, még ha rémálmom van, akkor is sokkal jobban érzem magam ilyenkor. De nem élek álomvilágban. Éltem. De már nem teszem.
Van egy másik fajta álom is… Ahogy az ember felnő, a céljai és vágyai egyre tudatosabban alakulnak, már nincs az a gyermeteg ösztön, amikor biztosak vagyunk abban, hogy mit akarunk, és arra is mérget mernénk venni, hogy az a valami meg fog valósulni. Emlékszem éber álmaimra, amikor megpróbáltam az éjjeli álmokat folytatni, tovább szőni, de sose sikerült. Egyszerűen nem tudtam a szabályokat átvenni, nem tudtam repülni, hisz a gravitáció működik, nem tudtam nevetni, mert az élet nem vicces, nem tudtam szeretni, mert az életben nem volt szerethető. Szörnyű érzés volt. Fel is adtam az éber álmodozást, és visszatértem a való világba. Elkezdtem tervezni a jövőmet, és sose tértem vissza kedves történeteimhez. De esténként, amikor a paplan alá bújok, tudom, hogy valamit visszakapok. Vagy csak szimplán kapok. A reggelem szebb lesz ettől. Mert hiába nőttem fel, hiába ismerem az e világ adta törvényeket, valahol ott van a menekülés, amit én fantáziának hívok. Ott bármi lehetek. Nem kell hozzá bizonyítvány. Nem kell hozzá gravitáció. Nem kell hozzá realitás. De van benne szeretet és melegség. És ahogy a kisgyerekek álmukban titkon hiszik (hisz a felnőttek biztos nem így gondolják): az álmok valóra válnak. Ha hiszünk benne.
A.

Száraz duma

Nehéz. Ez az első és legfontosabb megállapításom. Baromi nehéz.
De nyomás alatt nő a pálma, ezért inkább úgy állok hozzá az egész dologhoz, hogy zsír, bírom, nincs semmi gáz, menni fog az, stb… És hogy mi a nehéz? Jogos kérdés. Júlia nővérem egész egyszerűen fogalmazta meg a problémát, amikor így szólt: „Anikó, te hülye vagy.” Alapvetően tényleg itt kezdődnek a problémák. Mert ki az az állat, aki másodikos korában szeptemberben érettségizik, nyelvvizsgázik meg hasonló önpusztító dolgokat művel? Én lennék az a hülye. Nekiugrok az angol középszintű érettséginek, amit osztályozóvizsgák előznek meg, valamint novemberben leteszem (ha minden igaz) az angol felsőfokú nyelvvizsgát a Pannonnál. Parázok, de menni fog az. Egyelőre a legnagyobb ellenségem a fáradtság, azt próbálom elérni, hogy ne úgy érjek haza, mint a mosott rongy, hanem esetleg egy kicsit tanulgatni is tudjak. Ma ez például meghiúsult, mert be kellet suli után mennem a Lónyaiba, ahol érettségizni fogok, és mit ne mondjak, nem volt egy nagy élmény. Negyven fok, hosszú farmernadrág, sok büdös ember, és persze a teljesen béna adminisztráció a gimiben – nos, mindez megtette hatását. A jó hír: pénteken újra mehetek. És október 17-ig még egyszer. Aztán egyszer még az érettségit is ott kell letenni. Na ki a hülye?
Hogy valami jót is mondjak: bírom az új magyartanárunkat, nagyon jó fej, és remélem, hogy így valamennyire könnyebb lesz az emeltszintű magyar. De addig még van három évem, azzal már csak nem bosszantom magam. Jah, nem is mondtam, tanév végére a terv: német felsőfokú nyelvvizsga, középszintű érettségi (osztályozó vizsgákkal természetesen), valamint a földrajz érettségi, de az nem biztos. Nagyon nem biztos. De még kellhet, így hát megcsinálom.
A.

Ugrasz?

Az embernek menekülnie kell. A mai világnak már messze semmi köze ahhoz, amit a természet nekünk szánt. A tempó fényévekkel gyorsabb, az érzések csak foltokban találhatók meg, és az embert alig motiválja emberséges dolog.
Úgy érzem magam, mint az úszó, kint, a medence szélén. Ahogy ott állok, fürdődresszben, sapkában és szemüvegben, a dobogón, arra készülve, hogy fejessel beugorjak a mély és hideg vízbe. Félek a nedvességtől, a mélységtől, de tudom, hogy meg tudom csinálni, bár semmi kedvem sincs hozzá. Az uszoda nagy, de reggel van még, ezért csak egyedül hallgatom a gépek zúgását, ahogy a hatalmas medencébe új vizet pumpálnak. Nagy levegőt veszek, egészen a tüdőm legaljáig, már szinte szétfeszíti a mellkasomat, majd bent tartom egy kicsit, mintha ez lenne Az a lélegzet… kifúj. Nem vagyok még kész. Egyenes háttal nézek szembe a feszített víztükörnek, és gondolkozom. Aztán újra levegőt veszek. Ezúttal még mélyebbet. Szívom, csak szívom, elhatározom, hogy ezúttal beugrom a hidegségbe…
…amikor hirtelen hátulról belelöknek a vízbe. Nem készültem még föl, de levegőm van, és igaz, az elegáns fejesből semmi sem lett, de már benn vagyok a vízben, már úszni kell, és hirtelen ott van mindenki más is, az uszoda magánya és döbbent csöndje semmivé foszlik, tele van minden kapálózó és fuldokló tömeggel. Csak rajtam van úszódressz. Semmire nem megyek vele.
Olyan világban kell élnünk, aminek nincsenek játékszabályai. Az ember jön és megy, egyedül ő dönti el, hogy mit tesz a röpke évek alatt, amíg a földön van. Van, aki iskolába jár, aztán egyetemre, diplomát szerez, majd egy munkát, ahol lehúz 40 évet, közben összeházasodik valakivel, akit magáénak érez. Van ilyen? És van, aki élvezi? És van olyan, aki egy reggel felkel, és azt mondja: igen, ezt akarom, ezért érdemes.
Szóljatok, ha van ilyen. Mert akkor én is ugrom.
A.

Fujj

Vannak érdekes emberek. Tegnap volt is szerencsém egyet-kettőt személyesen szemügyre venni.
Jogos a kérdés, hogy mi a csudát csináljon az ember egy kocsiban, ha unatkozik. Én személy szerint vagy olvasok, vagy zenét hallgatok. De ha nincs nálam se könyv, se head-set? Nézek ki az ablakon, és mindenféléről gondolkodom.
Tegnap ültem a nagyhírű és csodálatos Volán társaság egyik csudiszép sárgára festett buszán, és zenét hallgattam. A busz bal oldalán ültem, az ablak melletti ülésnél. Az út, ahol mentünk, kétsávos volt, mi a jobb sávban mentünk – mint általában a buszok mindig. Mellettem egy cuki csinibaba terpeszkedett, aki az Outlet-nél szállt fel a buszra. A lila telefonját bizgerálta, és rágózott – látszott rajta, hogy nagyon unja a banánt.
Mivel útitársam nem volt teljesen az én súlycsoportom, ezért a mellettünk elhaladó autókat bámultam. Mint később kiderült, nem kellett volna... A buszból ugyanis több látszik az adott autó utasteréből, mint amennyi egészséges. Gyakorlatilag belátni mindent, csak az illatő fejét nem, csak azét, aki hátul ül. Nagyon izgalmas perspektíva. Nos, én is figyelgettem, próbáltam kitalálni, melyik autóban milyen a hangulat, kik ülnek benne, miről folyik a szó, ilyesmi. Nagyon szórakoztató és izgalmas játék ez, úgyamúgy. Tegnap viszont nem volt szerencsém. Nézegetem-nézegetem, elhalad mellettem egy indulatosan vezetett autó, az anyósülésen öreg néni, a sofőr egy pasi. Rögtön tudtam a saját sztorimat. Utána jött egy kombi, hátul a sofőr ki se láthatott, úgy tele volt pakolva. Gondolom, nyaralásból hazajövő párocska lehetett, a hapi vezetett. Azám, de az első megdöbbenés itt jött. Mit csinál egy nő, ha órákon keresztül össze van zárva egy férfiemberrel (akik nem mindig szórakoztatóak, főleg nem, ha vezetnek)? Nos, ez a csajszi feltalálta magát: rövidnadrágos lábait előrerakva fejmagasságban (majdnem kinyomta a szélvédőt a talpa), egy szemöldökcsipesszel távolította el a nem kívánatos szőrszálakat a lábáról. Megmosolyogtam a dolgot, végtére is fene a fránya epillátorokba, mennyivel olcsóbb már ez a megoldás. Nameg ha az embernek ideje van...
Apropó, idő... Mi történik, ha az embernek nincs elég ideje, hogy a párjával legyen? Ezt egy pár kocsival odébb tudtam csak meg. Adva volt egy kicsi Opel, szürke, és amint megláttam hátulról, rögtön láttam, hogy egy ember ül benne, a sofőr. Gondoltam, ez is olyan fószer, aki minden nap végigállja ezt a nyamvadt dugót, szidva az egész mindenséget maga körül. Nos, amikor a busz utolérte a kis Opelt, az én kíváncsi pillantásaimmal együtt, megtudtam az igazságot... Addig rendben voltunk, hogy srác vezetett. De nem volt egyedül. A mellette ülő csajszit azért nem vehettem észre, mert éppen nem ült, hanem szabályosan beletapadt a srác ölébe. Nem nagyon akarom részletezni a dolgot, mindenki fejezze be saját gusztusa szerint. Egy biztos: az út hátralévő részében inkább néztem a mellettem ülő velem egykorú tinit, amint telefonjával játssza kisded játékait. És legközelebb kétszer meggondolom, hogy kinézzek-e a busz ablakán...
A.