Bonn Blog folytatás

Bonnba visszatért a nyár.
Ez sok szempontból nagyon jó, hiszen végre ki tudom tenni a lábamat Tannenbuschból anélkül, hogy bőrig áznék. Viszont ha esetleg itthon lenne dolgom, akkor csúnyán ráfaragok. A szobám, lévén a 11. emeleten van, néha nagyon meleg tud lenni, tegnap délután például majdnem harminc fok volt idebent. Ráadásul teregettem, a ruhákból a pára beszorult a szobámba, levegőt nem lehetett kapni. Valahol az állandóan zuhogó eső és a harminc fokos hőség közötti arany középút kellene, de hát így se jó, úgy se jó. Inkább élvezem, ami éppen adódik.
A jövő hetem lesz az utolsó "nyugis" hét, utána megint felgyorsulnak a dolgok. Két hét múlva workshop lesz Bonnban, egész napos készenlét, az én feladatom a "time-keeper", ami elsőre talán egyszerűnek tűnik, de valójában nagyon nem az. Arra kell figyelnem, hogy a résztvevők arról beszéljenek, amiről kell, és ne csússzanak ki az időből, mert rengeteg mindent kell megbeszélni. Udvariasan lekussolni embereket, hát izgi lesz.
Rá egy hétre Budapestre utazom, szóval ha valaki szeretne egy pillantást vetni rám, huszadikán estefelé érkezünk a Ferihegyre, én onnan az Oktogonra megyek Mamiékhoz aludni. Mehettem volna az Art 'otelbe is, de így a cégnek is olcsóbb, én meg találkozom Mamiékkal. :) A workshopon pedig moderátor leszek Ricardaval, angolul, kicsit hihetetlen... Már nagyon várom!
Ami viszont még izgalmasabb lesz, az a Vienna workshop. Sajnos insider problémák miatt a délelőtti moderációról lecsúsztunk, de a délutánit megtarthatjuk Ricardaval. Délelőtt még csak jelen sem lehetünk, úgyhogy valószínű lesz néhány óránk körbenézni Bécsben, ami nem sokszor adódik meg munkautak alatt. Ez a workshop 29-én lesz, egy nappal a munkaidőm lejárta előtt. Este hatkor végzünk, a többiek mennek vissza a reptérre, engem pedig Anyu fog felvenni és kocsival megyünk vissza Bonnba. Ezt főleg azért így oldjuk meg, mert tudunk felváltva vezetni. 30-án délig ki kell pakolnom a szobámból, jön a kivégzőosztag és legyilkolnak, ha elszakítottam a párnájukat. Vagy legalábbis nem adják vissza a kauciót, amit ki sem fizettem. Amúgy is mérges vagyok rájuk, mert mint megtudtam, a legtöbben 190 eurót fizetnek itt a szobákért, tőlem meg van képük 230-at kérni, gondolom vagy azért, mert nem vagyok egyetemi tag, vagy mert látták, hogy DT-s Praktikantin, fizessen a férgese, ha már van neki. Úgyhogy a kauciót majd akkor látják, ha piros hó esik. Szóval úgy számolok, hogy jó esetben 30-án hajnalban érkezünk, alszunk 1-2 órát, utána kipakolunk a kocsiba, elintézzük a házmester bácsit (akire haragszom, mert kiderült, hogy tökéletesen beszél angolul, júniusban viszont vidáman nézte, ahogy a némettel szenvedek...), utána Anyuval megszállunk még egy estére Bonnban, és Október 1-jén indulunk haza.
És ha most a nagyon őszintét akarjátok hallani: hiányoztok, meg minden, de basszus, nehéz lesz innen elmenni. Valahogy megszerettem ezt a kis üreget a 11-en, szeretem azt az érzést, hogy a magam ura vagyok. Mosok magamra, főzök, ha kedvem tartja, új barátokat ismerek meg, bármikor rápattanhatok a bicajomra, és ihaj, itt egy centrum, ott egy Rajna, múzeum, park, miegyéb. A munka nagyon izgi, bár folyamatosan érzem, hogy egy lépcsőfokot átugrottam, az egyetem bizony nem véletlenül munkahely előtt van, nem utána. Nade ez sem baj, ahol tudok, ott segítek, mostanában már kreatív munkákat is kapok, minden szép és jó.
Most megyek, palacsintát kell sütnöm. Felveszem a védőfelszerelésem, és behatolok a rettegett konyhába... ajjajj!!
ahoy
A.

Póóókok pókja pózol, óóó-jaj!

Tegnap éjjel álmomban meglátogatott a Nagy Testvér, és azt mondta: Life’s for sharing! Most tehát úgy tisztelgek Nagy Testvér előtt, hogy megosztom veletek néhány élményemet a közelmúltból.

Történt Bonnban, Jézus születése után kettőezer-tizenegy évvel és nyolc hónappal, a világ teremtése után 5772 évvel később, hogy kisütött a nap. Komolyan, nem viccelek, múlt szombat reggel ezzel a mondattal a fejemben ébredtem: „basszus, mi ez a furi fény?!” – a Nap volt a Fény, és ma délelőttig néhány perverzkedést figyelmen kívól hagyva hűséges volt hozzánk, egy-két rövid égszakadást leszámítva csudiszép időt kaptunk. Köszönjük, Napisten. Szombat reggel tehát nekiindultam a városnak, mint azt már olvastátok, jót mulattam, sokat ittam (vizet), vettem ezt-azt, este pedig villámnézőre voltam hivatalos a tannenbuschi diákszállás tetőteraszára. Az hagyján, de vasárnap igazi indiai chillis-gyömbéres csirkét ettem fincsi fehér rizzsel, amióta Chan barátom főz nekem hétvégénként, kifejezetten egészségesen táplálkozom. Vasárnap este lementünk biciklivel a Rajna-partra, ami egyébként nagyon közel, kb 3,5 kilométerre van innen, tehát no-time alatt lent lehet lenni. Nyolc körül értünk le, a naplementét még éppen elcsíptük, még a folyóba is bele-bele gázoltunk, kifejezetten élveztem. Főleg, hogy nem egyedül kellett lemennem. Majd elkérem Chan fotóit, hogy megmutathassam, tényleg nagyon jók (oké nem annyira, mint Zsuzsi fotóstáboros képei, de azért egy ámátőrtő’ megjárja vagymi). Hazafelé belebotlottunk a partmenti temetőbe, amit nem úgy kell elképzelni, mint az otthoni rim-rom giz-gaz félelmetes temetőket, hanem mint a német precizitás és tisztaságmánia mintapéldányát. Chan, indiai lévén nem nagyon értette, hol van – ők ugyanis elégetik a halottakat, és a kert végében temetik el, nincs kijelölt halottaknak szánt területük. Vicces volt nézni, ahogy mély áhítattal járkál a sírok között, miközben elmagyaráztam az egész temetési procedúrát. A végén megkérdezte, honnan tudom mindezt? Csak annyit tudtam felelni, hogy „de hát ezt mindenki tudja!”. Kivéve a világ másik felét…

Amilyen jól sikerült a vasárnap estém, olyan borzalmas volt a kedd reggelem. Az egy dolog, hogy a hónap legkényesebb napja volt ez számomra (aki nem érti: ha kétezer évvel ezelőtt élnék, kedden nem kellett volna felállnom ültömből, ha egy katona meg akarja nézni, min ülök). Viszont éppen ezen a napon találkoztam… hogy is írhatnám le? Nem pók, egész biztos nem pók: pók ekkora nem lehet. Én ekkora behemót vadállatot eddig csak az állatkertben láttam, nem is értem, hogy-hogy nem esett le a falról a gusztustalan nagy potrohával, a göcsörtös lábaival, vörös-gonoszul csillogó szemeivel, méregtől nyáladzó agyaraival… Szóval csücsült a pók a falon.

A történet ott kezdődik, amikor reggel fél lábbal még az álmaim világában, másikkal már az irodában lemegyek a pincébe a biciklimért. Kedd reggel kicsit később indultam, siettem, ezért amikor kihoztam a bicajomat a szobából, elfelejtettem lekapcsolni a lámpát. Időtakarékosságból nem akartam kitámasztani a bicikli bigyókáját, hanem csak neki akartam támasztani a falnak. És ott volt. A soha-nem-látott-méretű Szörnyeteg, milliméterekre a kormányon nyugvó kisujjamtól, epekedve várva hogy rám másszon, megöljön, vagy legalábbis szívrohamot okozzon a szimpla ottlétével. Az utóbbi majdnem sikerült, de gyorsan ventilálni kezdtem: gyönyörű magyar nyelvünk összes létező káromkodás-csodáját kieresztettem magamból, bazigyorsan hátráltam két lépést (figyelve, hogy a túloldalon ne közelítsek a falhoz, hátha többen vannak), és hálát adtam az Istennek, hogy reggel nem tettem be a kontaktlencsémet. Amikor kifogytam a káromkodásokból, lebénulva gondolkozni kezdtem: A verzió: vége van a világnak, megszűnök, jöhet az Armageddon. B verzió: addig sikítok, amíg valami nem történik. C verzió: veszek egy nagyon nagy levegőt, becsukom a szemem, és elmegyek Mellette az iszonyatosan szűknek tűnő folyosón. Magamban gyorsan a C verzió mellett döntöttem, még egyszer ránéztem a fenevadra, átmentem a bicajom túloldalára, és elindultam. Szerintem egy óráig tartott a három lépés, amíg elhagytam a veszély-zónát. Najó, lehet, hogy nem. Talán volt az két óra is…

Este megkértem Chant, hogy segítsen bevinni a biciklimet a garázsba, nem nagyon értette, mi bajom van. Könnyű annak, aki kígyókkal alszik és az óriáspókokat csak úgy fél kézzel odébbtaszajtja reggeli közben… De kaptam tőle egy fél pisztácia-héjat, amire rajzolt hajat, meg orrot-szemet-szájat, szóval nagyon cuki.

Hát ezeket akartam nektek mesélni, hallom otthon milyen iszonyú kánikula van, itt Bonnban az időjósok csak ködöt látnak a gömbjeikben – ami jelentheti azt is, hogy minden jósgömb elromlott, de azt is, hogy csúnya időnk lesz – már megint.

További szép, rémálom-mentes estét kívánok mindenkinek, küldjetek képeslapot meg csokit, adios!

A.

Helyzetjelentés

Halihó mindenkinek, hogy-s-mint vagytok? Töménytelen mennyiségű képeslapot küldtem szét megint, remélem, lassacskán majd megérkeznek. Tulajdonképpen meg is kérdezhetném a postán, hogyan lehet elsőbbségibe feladni a cuccot, de akkor nem lenne olyan izgi.

Ez a hétvége talán a legszebb eddigi bonni létem alatt, gyönyörű időnk volt tegnap, éjjel ugyan dörgött-villámlott, de ma reggelre kisütött a nap, és ha minden igaz, megyek a parkba meglátogatni a Flohmarkot Chandennel. Tök jó, mert itt Németországban ha bérletet veszel, van egy olyan akció, hogy hétköznap este hét után, hétvégén egész nap „vihetsz magaddal valakit”, akinek nem kell fizetnie. Channek van ilyen bérlete, a legtöbb kollégámnak is, szóval hétvégén ha nincs kedvem bicózni, meg van oldva a probléma…

Tegnap reggel összekészültem, és körülbelül tíz órakor már a biciklivel száguldoztam a központ felé. Bedobtam a szervizbe a kicsikét, ahol röpke 30 euróért felszerelték nekem a hátsó csomagtartót és az ott vett kosárkát még a tetejébe. Annyira nagyon örültem a kosárnak, hogy adtam 5 euró borravalót. Nameg a csákónak nem kicsit volt kék a szeme. Anyway… Miközben szerelték a biacjom, én beugrottam a Galerybe (ami egy nagy bevásárlócentrum, olyasmi, mint aaaa… nemtom, mindent kapsz drágáért, alul ékszerrel kezdesz fölül iPhone-nal zársz), ha jól emlékszem az eredeti cél egy toll vásárlása volt, hogy fel tudjam adni Julcsinak a képeslapot. Felmentem a legfelső emeletre, és megláttam ezt a szépséget:

A legolcsóbb magnó volt a boltban, de még így is kemény 58 euróba került. Megvettem, tehettem volna mást? Vettem térképet is, mert a családom legutóbbi látogatásakor sikeresen hazavitte Magyarországra a Bonn-térképemet, szóval könnyebb pénztárcával de boldogan távoztam a Galeryből. Hazahoztam a rádiómat (mellesleg nagyon huperszónikus, lejátszik cd-t, mp3-at, usb-t lehet rá csatlakoztatni, és ha az „FM” gombocskát megnyomom, garantált röhögőgörcsöt kapok a német rockszámoktól). Utána még visszamentem a városba, olyan szép idő volt, hogy kizártnak tartottam Tannenbuschban maradni. Bementem a Thalia könyvesboltba, és két gyönyörű órát töltöttem ott. Három emeletes könyvesbolt, az egész moziként van berendezve, le tudsz ülni olvasni a kamerák mögé, vagy éppen a nézőtérre, ahol kedved tartja. Tele van izgi könyvekkel, én egy naptárat találtam magamnak. Gyönyörű mintás az eleje, csak a hozzáértő szem veszi észre a Dávid csillagot a borítóján. Benne vannak a zsidó ünnepek, meg a keresztények is, persze mindez németül, szóval nagyon különös naptár. És olyan jó bele írni. J

Most viszont lelépek, jövőhéten megpróbálok rendszeresebben írni, egyébként számolom vissza a napokat, még egészen pontosan 41 napot töltök Bonnban. Vagy legalábbis jelenleg ez a terv él.

J

cheers

A.

Három történet

Hey Everybody,

sokaktól kaptam különböző csatornákon keresztül tapintatos üzeneteket, hogy nagyon gyorsan írjam tovább a blogomat, mert még esetleg bajom esik. J Ezúton is köszönöm nekik, íme az eredménye.

Drágáim! Bizony nem írtam olyan sűrűn, mint az elején, és ennek sok-sok oka van. Az egyik fő ok az, hogy örülök, ha élek munka után, és az időjárás sem sokat tesz hozzá a jókedvemhez – folyton esik, borult, tél van Bonnban. Sokszor esik, amikor jövök hazafelé, de már vettem magamnak nagyon baró esőkabátot három euróért, szükség esetére pedig esőnadrágom is van. Már csak esőcipő kéne… A másik ok egyszerűen az, hogy nem nagyon történik semmi. Ma reggel még lustálkodtam az ágyamban, és azon gondolkoztam, miről írhatnék, ami izgi. Három dolog jutott eszembe, és a további nyavalygások helyett inkább bele is vágnék az elsőbe (nem az esőbe). Legyen a címe…

Chen

Chen az egyik lakótársam, vagy nem is tudom hogyan nevezzem azokat a furcsa alakokat, akik a Tannenbusch 1-ben, a 11. emeleten tengetik napjaikat. Chennel kedden találkoztam először, amikor egy heti szennyesemet cipeltem le a mosószobába (ami persze a pincében van), és segített kinyitni a liftajtót. Amikor jöttem föl, még mindig a konyha körül ólálkodott, és elkezdett furcsa kérdéseket feltenni, mint pl. diák vagyok-e, mióta vagyok itt, ilyesmi. Tényleg azt hittem, valami furi beépített ember, aki csekkolja, ki-mit csinál. Szépen beszélt angolul, alapvetően szimpatikusnak tűnt, de a kérdések nem tetszettek.

Aztán később bekopogott a szobámba. Eddig az egyetlen „lakótárs”, aki bekopogott, az IT-csákó Christian volt, lengyel származású őslakos ebben a porfészekben, de már egy hete kiköltözött (minden patkány elhagyja a süllyedő hajót). Kicsit meglepődtem, amikor Chen állt az ajtóm előtt, de hoztam az udvarias formámat – erre meghívott kávézni csütörtökön. „The reason of my sleapless nights”, mondanánk a cégnél, és tényleg rémálmom volt kedd éjjel, a szokásos pókos, megint sikongatva ugrottam ki az ágyamból és letaroltam a szárítómat, ami a szoba másik felében volt felállítva. Nem mintha olyan nagy lenne a szobám, de azért mégiscsakmár! Kicsit kijöttem a rutinból az ilyen álmok terén, úgyhogy sokáig tartott elhitetni magammal, hogy ez a hely nem életre lett teremtve, alias a pókok tömeges felbukkanásának esélye igen csekély. Főleg az ágyam alól.

A történet lényege Chennel az, hogy túl vagyok életem első külföldi randiján, ráadásul egy indiaival. Anyunak nagy kő esett le a szívéről, amikor megtudta, hogy nem vietnámi, nem arab és még csak nem is afrikai. Körülbelül akkora fogok igazán beilleszkedni a 11. emeleti közösségbe, amikor visszamegyek Magyarországra. Nade ezért teremtette az Isten az internetet meg a facebookot, nem? Ráadásul rengeteget tanulok a diszkriminációról – a saját bőrömön. Kevésbé van arról szó, hogy itt ÉN vagyok a kisebbség európai létemre, hanem inkább az én diszkriminációmról tudok meg rengeteget. Könnyű ugyanis otthon a sulipadból mondani a szépeket, amikor viszont szemtől szembe áll veled egy srác, aki meghív egy sima kávéra, nem tudom nem észrevenni a bőre színét, a fekete szemét és a furcsa akcentusát. Az afrikai szomszédnőmtől pedig eddig kifejezetten rettegtem (néha furcsa hangok jöttek át... mintha ölnének valakit!), tegnap viszont a folyosón beszélgettem éppen Chennel, amikor megérkezett a pasijával. Chen ismeri a csajszit, együtt szoktak futni, és képzeljétek, az afrikai vadasszony mosolyogva mutatta be német, fehér bőrű barátját, majd bezárkóztak a szobába egy üveg bor társaságában. Megoldódott a hang-rejtély...

Szóval leomlott néhány szép elméletem, újat kell felépíteni, csak hogy néhány év múlva megint leomoljon. Így lehet csak előre haladni, még ha néha alapvető hitekről és gondolatokról van is szó. Hiszen nem kicsit voltam berezelve csütörtök este egy szimpla kávétól, pedig kifejezetten szép élmény volt! Látnotok kellett volna. Vicces volt!

Második történet: biciklitúra Ahrweilerig és vissza az esőben.

"Team-building" néven kedden biciklitúrán voltunk a csapattal, és Stephan immár rutinszerűen kiválasztotta a legesősebb napot, ami a hónapban előfordult. Hajnalban arra ébredtem, hogy veri az ablakomat az eső. Pontosan az ilyen esetekre dolgoztam ki a B tervet: U-Bahn és busz. Eddig nem kellett bevetnem, most viszont egész biztos ezt a verziót választottam volna. De nem, biciklitúra van, úgyhogy elővettem az összes vízálló cuccomat, a bukósisakomat, minden karácsonyfa-kiegészítőt a bicajomra, a hátizsákomat, elraktam két almát (ha esetleg bálnákat lehet etetni útközben) és nagy optimistán elindultam.

Hogy is írhatnám le? Felemelő érzés, ötször erősebbnek érzed magad tőle, és néha elszállsz. Nem, nem LSD. Ez a szakadó esőben biciklizés kihagyhatatlan élménye. Vagy nevezhetném bicikli-merülésnek is, mert tulajdonképpen alulról, felülről, oldalról, mindenhonnan víz jött, egy idő után teljesen mindegy volt. Az irodában volt a találkozópont, az épületbe belépve egy pillanatra beugrott Apu: amikor először mentünk együtt az irodába bemutatkozni, és azon parázott, hogy „működik-e itt a farmernadrág”… Vigyorogva caplattam végig csuromvizes zokniban és csöpögő hajjal az öltönyös emberek között az irodának a túloldalára a többiekhez, ahol ugyanolyan ázott kollégákkal találkoztam, mint amilyen én voltam. Ez kifejezetten megnyugtatott. Aztán röhögőgörcsöt kaptunk Stephantól, a Bosstól, aki rövidnadrágban, zokniban és egy hatalmas hátizsákkal a hátán érkezett. Természetesen egy négyzetcentimétere sem volt száraz. Nem lehetett rá haragudni.

Az eső körülbelül tíz órakor elállt, úgyhogy zoknis-reggelit tartottunk a kantinban, rengeteget nevettünk és sok-sok insider-fotó készült. Utána nagy optimistán elindultunk a röpke 45 kilométeres túránkra (ami eredetileg 30 kilométeresre volt beígérve), Linzig szép időnk volt, de amikor átkompoztunk a túloldalra, kezdett megint csöpögni. Aztán esni. Majd zuhogni. Ekkor jelentette ki Stephan, hogy mivel háromra asztalrendelésünk van Ahrweilerben, nem állunk meg, már csak öt kilométer. Ami tíz kilométert jelentett zuhogó esőben és szélben. Na akkor megnőtt kicsit a főnökgyilkosságok esélyessége, de nagyon finom pezsgőt, bort és sajtot kaptunk cserébe, úgyhogy megbocsájtottunk. Egyelőre…

Harmadik történet: szerződés.

Kicsit nagyon elegem van ebből a témából, megkeseríti az életemet, és nem tudom, hogyan lehet nyugodtan dolgozni, hogy közben folyton csesztetnek a szerződés miatt. Leginkább sehogy. José, akivel még soha nem találkoztam, tegnap írt Stephannak e-mailt (engem cc-re rakott), aztán Tobinak (megint cc…) és még Danielának is, a csapat titkárnőjének (cc….), hogy „Anikó még mindig nem küldte el a szerződését és a dokumentumokat”. Namármost. 1: megszerezni a német adókártyát úgy, hogy a német nyelvtudásom a gyroskérésig és a Scheiße-ig terjed, nem túl egyszerű. Főleg nem akkor, ha a „Finanz Amt” egészen pontosan akkor van nyitva, amikor én melózom. Csütörtökre ki kellett vennem egy szabadnapot, hogy be tudjak menni. 2: kamuznom kellett, hogy német bankszámlát nyithassak, ebben az országban ugyanis az Európai Unio ellenére nem nyithatsz bankszámlát, ha nem laksz Németroszágban minimum hat hónapig. Sikerült kifognom a Volksbankban egy nem túl intelligens nénit és az egy hete ott dolgozó asszisztensfiúját. Néhány homályos célzással arra, hogy az egész életembe a T brand világuralmára szentelem (természetesen Németországban dolgozva), sikerült elérnem a célom. Mondjuk elkérték a szerződésemet a kollégiummal, amin feketén-fehéren le van írva a két hónap, de amikor elkezdtem siránkozni, hogy milyen iszonyú az a hely, és hogy egész biztos napokon belül elköltözöm Bad Godesbergbe, ami a legdrágább része Bonnak, megenyhültek. (Ennél a résznél a Sors nagyon jó rendezőnek bizonyult, ugyanis sms-t kaptam az iPhone-ra, amit látványosan elővettem és újgazdag-fejet vágtam). Szóval nem kevés színészi tudásra van szükség ebben az országban, ha külföldiként bankszámlát akarsz. Az egészségbiztosítótól pedig… hát nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Két hete elfaxoltam nekik a papírokat, és vártam. Vártam. Egyszer hívtam őket múlt héten, de nem vették fel. Most már égető lett egy picit a dolog, kétszer kellett csörgetnem, hogy valaki felvegye. Ez a Valaki egy férfi volt, csekély angoltudással, és szerintem vagy LSD-zett, vagy megkérték a kezét, de komolyan olyanokat mondott, hogy majdnem leestem a székről, annyira nevettem (vagy sírtam? passz...). Nagyon viccesnek találta például a nevemet, amit minimum öt percig próbáltunk lebetűzni. Megkérte, hogy neveket csatoljak a betűkhöz, és amikor a C-re csak a Cézár jutott eszembe, elkezdett röhögni: „Ceasar, that’s good, very good!”. Majd nevetett még egy ideig, miközben biztosított, hogy ő nekem dolgozik, a nap 24 órájában. Nem akartam elhinni… 12 perc múlva (ami a nevem lebetűzésével és az e-mailcímem leírásával telt) kiderült, hogy már két hete megvan a dokumentum, ami kell nekem, csak nem küldték el, ugyanis nem kértem. Hát kérni kell! Oké, ezt megjegyeztem magamnak. Mélyen. Fúú, nagyon mélyen...

Tanulság: a bürokrácia mindenhol ugyanolyan gusztustalan a Világ Minden Pontján. Remélem, jövő hét elején már minden dokumentum meglesz, egyedül az adókártyától félek, mert azt csak csütörtökön igényeltem. Max elküldöm az eddigi dokumentumokat (kb. 20-25 OLDALNYI anyagot – könyörgöm, három hónapot melózom itt!), a tax-card meg megy majd utána. De most én hívom fel őket, mielőtt óriás magenta betűkkel felírják a T-épület homlokzatára, hogy „Aniko Tarczy has STILL NOT SENT THE FUCKING DOCUMENTS!”

Ma szar idő van, mint mindig, de este elvileg megtanulok indiaiul főzni a konyhában, nem tudom, hogy az „indiai” vagy a „konyha” része fog-e megölni. De kiürítem a fejemet, eldobom az előítéleteket, és megveszem a koporsót.

Jó lesz! J

Adios.

A.

Fáradt blog

Drágáim!

Sajnálom, hogy nem írtam részletes beszámolót a budapesti workshopról, őszintén szólva annyira fáradt voltam a múlt hét folyamán, hogy örültem, ha aludni tudok. Megpróbálom most már összeszedni magam, csak tudjátok az van, ha az ember nyolc-tíz órát ül gép előtt munka közben, nehezen veszi rá magát arra, hogy hazaérve megint leüljön pötyögni... De azért írok néhány sort, hogy megnyugodjatok: még élek, minden rendben, a nyuszik, a felhők és a család is a helyükön. Én meg leginkább. Még mindig. :)

Először is szeretném őszintén megköszönni mindankinek a sok-sok üzenetet, képeslapot, sms-t, mms-t, személyes megjelenést etc., amivel a szülinapomkor megleptetek. Sokat jelentett, és kérlek titeket, hogy a továbbiakban is szorgosan üzengessetek, néha-néha sms-sel vagy e-maillel is meg lehet dobni engem, főleg mert nagy valószínűséggel nem megyek haza hónap végén, hanem csak október elején. Így a másfélszeresére nő a kintlétem, és a távollétem is otthonról. Az élet nehéz errefelé, de néhány kósza hír megkönnyítheti.

A szülinapom egyébként nagyon jól sült el, sikerült még engem is meglepni, pedig mint tudjuk, ez nem egyszerű feladat: családom szombat délkörül megjelent egy kisebb teherautóban - igen, az egész családom, röpke 6 ember. Arra számítottam, hogy nagyjából két-három látogatóm lesz, ennek megfelelő mennyiségű hellyel és piával készültem, de szerencsém volt: sok jó ember kis helyen is elfér, valamint a sok jó ember készül hat literes pezsgővel, amikor az isten lánya húsz éves lesz (ha én vagyok a lánya, ki az isten??????) - csak hogy ne legyen szóismétlés. Abban jó vagyok.

Félre a mókát, családom ittléte alatt megtelt az életem mindenféle jóval. Meg a falam pezsgővel. Meg a padlóm pezsgővel. Meg az ágyam pezsgővel. Egy szó mint száz, jól szórakoztunk. Olyan fincsi feketeerdő-tortát hoztak, amilyet még sosem ettem (vajon tudták, hogy ez a kedvencem, vagy csak beletrafáltak?), igaz, amikor megpróbáltam berakni a hűtőmbe, kemény küzdelmet kellett folytatnom a vajas bödönnel, a tejes palackkal és a csokoládépuddinggal, de nyertem. A torta azóta elfogyott. A hat liter pezsgő is...

A programunk sajnos nem volt túl bő, mert hétfő délben már mentek is tovább a többiek Franciaországba, egy hétig nyaralnak még. Én a hétfőt kivettem szabadnapnak (valószínű az egyetlen szabad napom volt ez az elkövetkezendő két hónapban), úgyhogy miután elmentek, tudtam pihenni. Csak hogy érzékeljétek, milyen volt a múlt hetem: hétfő reggel 3:45-kor keltem, este 23:30-kor kerültem ágyba, kedden reggel 5:45-kor keltem, este pre-event volt, úgyhogy csak éjfél körül értünk vissza a szállodába, szerdán 5:15-kor keltem, de reggel hatkor, amikor harcidíszben megjelentünk reggelizni, kiderült, hogy csak hatharminctól van reggeli... letoltuk a workshopot, este 9:35-kor indult a gépünk vissza Bonnba, hajnali 1:30-kor már a tannenbuschi szállásomon voltam, csütörtökön pedig hétkor keltem, hogy kilencre beérjek dolgozni. Valamilyen furcsa perverzió miatt csütörtökön hétig melóztam, pedig ötig van hivatalosan a munkaidőm, szóval pénteken már nem nagyon működtek az érzékszerveim. Úgy nagyon nem.

A workshop egyébként jó volt. De mint megtudtam, szakmai titok. Nem tudtok semmit. Naugye.

Oké tovább nem fárasztok senkit, még néhány összefoglaló infó:

- Ma láttam egy kisnyuszit, aki a fél tenyeremben elfért volna. Jó tudni, hogy őket nem zavarja az eső.

- Volt két nap nyár Bonnban. No para, már elmúlt.

- Ma reggel észrevettem, hogy véletlenül a családom kocsijában felejtettem az esőkabátomat.

- Bonnban mindig csak délután ötkor esik az eső. Kivéve ma, mert ma reggel esett, amikor nem volt esőkabátom.

- Ma ebédeltem Albert bácsival. Direkt erre az alkalomra megfésülködtem. Tényleg!

- Még MINDIG NINCS szerződésem, szerintem majd megkapom, amikor elmegyek a cégtől. HA megkapom... Tulajdonképpen mindegy.

- Ahogy Greg ma megjegyezte: Life is GREAT in general, but when you look at the details, it sucks. And as we all know: RETAIL IS DETAIL. Today he asked me whether we should dive in the lake (yes, we have a lake in the building). I said no. Tomorrow I'll say yes I guess...

cheeeersss and kisssesss and hugggsss and anything you want. next time I'll write my blog in English. Or in German.

A.