Egy ígéret megszegése

Megígértem, hogy az "Asztalon eperlekvár, ablakkeretből tőr" című bejegyzésem címét meg fogom magyarázni, de ez sajnos elmaradt. Most utólag ezt bepótolom, elnézést mindenkitől a megvárakoztatásért.

Szóval az Asztalon eperlekvár, ablakkeretből tőr cím egy magyarórán (természetesen...) fogant meg, a csapat együttes erejével. A globális és lineáris kohézió közötti különbségről beszélgettünk, ami lényegében azt jelenti, hogy ABCD-t lehet egész szövegként, de részenként is értelmezni. Nem nagyon értettük, mi is akar Timár tanárúr ezzel, úgyhogy felírt a táblára random négy szót: asztal; eperlekvár; ablakkeret; tőr. Ezek külön-külön csak szavak (lineáris kohézió), míg ha egyben, rendszer szerint nézzük, akkor egy egész csinos kis horrortörténetet lehet belőle összehozni. Csak egy-két toldalékot kell a szavakra ragasztani, például így: asztalon eperlekvár, ablakkeretből tőr. Szerintem csodálatos. Az én olvasatomban ez egy reggeli után elkövetett gyilkosság, egy tányéron félig megkent kenyér pihen, az eperlekváros üvegből kilóg a kanál, odakint, az ablak mögött rikítóan süt a nap, megcsillan a pengén, ami beállt az ablakkeretbe, miközben valaki felé hajították. Szerintem elvétették a dobást, és inkább kézzel fojtották meg az áldozatot. De lehet, hogy nem. :) Szerintetek?

Arra már nem tudok pontosan válaszolni, hogy miért is ez lett annak a bizonyos bejegyzésnek a címe. Általában kétféleképpen szoktam bejegyzésnek címet adni: vagy a legelején felírom a címet, mert konkrét elképzelésem van a bejegyzés elejéről és végéről is (ez a mostani ilyen), vagy a bejegyzés megírása után írom fel a címet, ilyenkor csak becsukom a szemem egy pillanatra, és ami jön, azt leírom. Hogy az érthető-e, vagy nem... Az fantázia kérdése.

A.

Egy magyaróra gondolata

Órán nem eszel, nem iszol, egyenesen ülsz, a füzetedbe szépen írsz (egy rublikába egy szám, félévente osztályozom!!!), az asztalodon rend van, a táblát letörlöd, karót nyelve jelentesz, és egyébként is, azt csinálod, amit ÉN mondok!

Ezek a követelmények vannak érvényben matekórán. De a biológiaóra, a nyelvóra, a fizikaóra, és még sorolhatnám-óra sem áll ettől nagyon messze, csak nem minden esetben vesszük komolyan a tanárt. Feltennék viszont egy nagyon egyszerű, kifejtendő kérdést: miért nem ihatok én matekórán? Kinek ártok vele? Mi a haszna a tiltásnak? A másik kérdésem: miért nem ehetek az órán? Ember vagyok, és ha neadjisten megéhezem (ami egyébként egy, a szervezetem által küldött jel az agyamnak, hogy waze, egyél már!), akkor a problémának egyetlen megoldása létezik: ennem kell. De ha a tanár imádja hallgatni az én gyomrom korgását, hát én nem vagyok semmi jónak elrontója, hallgassa csak. Az én problémám az, hogy néha már szinte fáj, annyira éhes vagyok, vagy például köhögőroham jön rám, és külön engedélyt kell kérnem, hogy ugyanmár, tantónéni, tessék már megengedni egy korty vizet, de ha nem, hát nem, a fulladásos halál szép halál. Bár még nem próbáltam.

Nem fogytam ki a bugyuta kérdésekből. Folytatom is. Miért nem állhatok fel óra közben? Oké, én értem, hogy a tanárnak koncentrálnia kell a leadandó anyagra (meg még számtalan más dologra), és zavarom, ha fel-alá cirkálok. Értem, hogy nekem jegyzetelnem kell, hogy a többiekre is tekintettel kell lennem, ezzel nincs is baj. De ha nekem elzsibbad a lábam, vagy a fenekem, vagy a nyakam, és fel kellene állnom, nem tehetem meg. Iskolában vagy, fiam!

És ha pisilni kell? Vagy kakilni? Igaz, tudom, hogy a lányok nem kakilnak, nem izzadnak, nem szőrösek, nade ha mégis... Az én testnevelést oktató tanárom nem engedi ki a lányokat óra alatt pisilni, mert hát óra van, kéremszépen. Még ha tesi óra is. Most képzeld el, ahogy kosarazol, vagy fekvőzöl, felülésezel, ugrálsz, vagy bánom is én, mit csinálsz, úgy, hogy pisilni kell, és nem engednek ki. Ma megkérdeztem a tanárurat, hogy van-e nála PZS. Nem volt. Kérdeztem, hogy kimehetek-e érte, mert náthás vagyok. Nem. Játék van, menjek játszani. Ha nagyon erőszakos lettem volna, biztos kimehettem volna, de nem voltam. Habár kedvem lett volna a cuki neon jelzőpólóba belefújni az orromat, amit a tanárúr szokott mosni. Nagyon kedvem lett volna hozzá. Iskolában vagy, lányom!

Szabad véleménynyilvánítás sem lehet. Nem mondhatom azt, hogy tanár nő, kérem, ez az óra unalmas. Vagy hogy a téma engem nem érdekel. Az én helyem a pad mögött (pad????) van, enyém a csöndben figyelő, szorgalmasan jegyzetelő, ugyan terror alatt tartott diák szerepe. És a mai napig nem látja a társadalom, hogy ez így nem jó. Még a diákok is ezt tartják normálisnak.

Filozófia fakultáción azt mondta a tanárom: minden, amit eddig sziklaszilárdnak és megdönthetetlen ténynek hittünk, lehet, hogy nem sziklaszilárd és megdönthetetlen tény. Azt javasolta, hogy minden ilyen hitünkre kérdezzünk rá: biztos így van? Biztos az a normális, hogy a diáknak kuss a neve óra alatt? Biztos, hogy az a jó, ha az iskolában (és otthon...) hierarchikus rendszerben élünk, alá-, és fölérendelve más embereknek? Biztos....?

Szerinted?

A.

HELP

Azt hiszem, ma verődött ki először nálam a biztosíték az év kezdete óta.

Ennek több oka is van. Először is: beteg vagyok, folyamatos hőemelkedésem van, kétpercenként fújok orrot, fáj a fejem, este nem kapok levegőt, ergo nem tudok aludni, csak fetrengek, és ide-oda vándorlok az ágy különböző pontjain, az álmot hajkurászva (az álom viszont roppant tehetséges bújócskázó, ezt biztos jó páran alá tudják támasztani). Baromi sok leckém van, úgyhogy amikor hazaérek, magamba döntök egy csésze kávét - habár a kávé kifejezetten egészségtelen dolog! - és így lopok magamnak egy kis plusz energiát, hogy kitartson addig, amíg megírom a temérdek leckémet és megtanulom a temérdek megtanulnivalót. Ja, és még csak szeptember 15-ét írunk, fél hónap telt el iskolakezdés óta. Baró, ahogy Liza mondja...

Ami viszont közvetlenül annak a bizonyos biztosítéknak a kiütéséhez vezetett, az a matek. Előre is bocs minden reálostól, de A MATEK EGY SZAR! Ma egész büszkén jöttem ki az első óráról, mert úgy gondoltam, ráéreztem a szinusz/koszinusz/tangens/kotangens rejtelmeire. A dogám legrosszabb esetben is hármas, ami nálam azért nagy szó. Erre hazajövök, és leülök a lecke elé. A feladat: cos2x=cos10x. Wazzzeee.... ha ez nem ellentmondás, akkor én vagyok Julius Ceasar. Ami nyilvánvalóan nem vagyok. De mégsem lehet ellentmondás, mert a feladatgyűjteményben még nyolcszáz hasonló példa van, csak éppen más számokkal. Az órán nem néztünk ilyet, nem is értem, miért kellett feladni. Dehát az Év Tanára adta fel a feladatot, csak nem hülye!

Nem tudom. Ha valakinek van megoldása a fenti egyenletre, akkor azonnal hívjon, csipogjon rám, küldjön postagalambot vagy vörös hegyű nyilat izmos indiánokkal, esetleg füstjeleket (vagy e-mailt) nekem mindegy, csak SEGÍTSETEK!

Jah, és ha valaki nagyon nagy matekos, íme még egy példa, ami megoldásra vár: cos2x=1/2. Ez talán egyszerűbb, de nekem csupán a tökéletes sötétség jut róla eszembe. Semmi egyéb.

Az eredmények nem a legfontosabbak, inkább a kiszámolás módszere érdekel, vagy egy privát matektanár telefonszáma, esetleg egy - az Ecserin vásárolt - kamu matek érettségi (középszinttel is beérem). Mindenesetre bármi legyen is a megoldás, nekem csütörtökön harmadik órában matekom van, szóval addig kérem. Köszönöm.

Ennyit a kiborulásról. Remélem, érzitek a mértékét. Holnap viszont új nap kezdődik, én felpakolom titkos papírzsepi-tartalékaimat, bepúderozom az orromat, nyakamba kötök egy sálat, és uccu neki, éljen az első három magyar óra! Azt legalább élvezem...

A.

Asztalon eperlekvár. Ablakkeretből tőr.

Annyi minden történik velem! Hazajövök, és - ha tehetném - órákig mesélnék a nap történéseiről, a vicces, dühítő, kellemetlen és felemelő dolgokról. A problémám csupán annyi, hogy bizony nem nagyon van kinek szófosni idehaza. Természetesen az én drága Édesanyám mindig megkérdi "na mi volt ma a suliban?", és én ilyenkor mindig mesélek neki sztorikat, de ő sem az Időmilliomos személyesen, dolgozó ember, így nem is lökhetem neki három órán keresztül a hülyeségeket. Barátnőm, Liza ugyebár egy iskolába jár velem, és nem ritka, hogy épp róla szeretnék mesélni valakinek - teszem azt például azon megmozdulását, amire tegnap nulladik, biológia órán került sor: új tanárnőnk (broáf...) elmagyarázta, hogy az újszülött patkányt Patkánymama végignyalogatja, és nem csak azért, hogy eltüntesse a dzsuvát róla, hanem azért is, mert ha nem nyalogatja végig, akkor a kispatkány nem tud pisilni. Ergo megdöglik. Lizának csak ennyi kellett, kéz a magasba lendül (vagy nem?...) és jön a kérdés: mi történik, ha ő (Liza) kicselezi Patkányanyucit, elrabol egy kispatkányt a nyalogatás szertartása előtt, és ő nyalja végig. Akkor is túléli a kispatkány?

Szóval így. A témáról egyébként olyan tíz percig folyt a vita Liza és szerencsétlen új tantónéni között. Tíz értékes perc a nulladik órából. De nem csak ezt nem tudom elmesélni Lizának - hiszen jelen volt -, hanem például a Lillus-kontra-Lillus esetet sem. Tegnap a Tabán művészmoziba mentünk, egy francia művészfilmet, A Provence-i fűszerest néztük meg négyen: Lizu, Orsi, Lillus és én. Úgy volt megbeszélve, hogy hatkor találkozunk a Móriczon. Liza engem fél ötre rendelt Budaörsre, úgyhogy mi öt tízkor már a téren voltunk. Ő nem volt benne biztos, hogy Lillusnak öt órát vagy hat órát mondott-e, úgyhogy felhívatta velem Lillát. Felhívtam, és az első kérdésem az volt, hogy "szia, hol vagy?". Lillus erre teljesen megzavarodott (gondolom benne a hat óra élt, amit végülis mondtunk neki...), és elkezdett vadul szabadkozni, hogy úristen, ő hatot tudott, de rögtön ott van, húsz perc! Oké, mondom, akkor a mekiben várunk. Vártunk. Ettünk. Mélyreható vitát folytattunk az exekről és utóhatásaikról. Lillus betoppant, halálosan bűnbánó arccal - ahogy mondta, olyan húsz perccel később. Előtte még SMS-t is küldött nekem, hogy ne haragudjunk, mi meg csak röhögtünk a markunkba. Szegénykém. Amikor viszont megláttuk az arcát, elfogott minket a bűntudat, és nem bírtuk tovább szívatni. Hatalmas ölelés kíséretében kértünk bocsánatot, ő meg kijelentette, hogy utál, és meg fog ölni minket. Erre persze csak vigyort kapott válaszul. További húsz perc (és még mélyrehatóbb beszélgetéstémák...) után betoppant Orsi is, és elindultunk. Na ekkor volt hat óra. :) Ezúton is ezer bocsánat a tévedés-szívatásért, Lillus, és gyógyulj meg!

Tehát történetek történetek hátán. A tizedét sem meséltem el, ez csak két töredékecske volt a napból. Annyit akartam csak mondani ezzel az egésszel - már én sem tudom... -, hogy sokszor sokat hosszan és fárasztón tudok mesélni bárkinek, aki éppen a közelemben van, és van egy kis szabadideje. Ezért előre is bocsi. Meg utólag. Meg általában.

A.

Szeptember egy és kettő

Sokat gondolkodtam, hogy hogy csináljam. Nyavalyogjak egy sort, vagy ujjongjak? Őszintén szólva mindkettőt szívesen megtenném, mégis (talán a Legfőbb Titok c. könyv első tíz oldalának ismeretében) úgy gondoltam, pozitívan állok hozzá a beálló ősznek, a szeptembernek.

Az elsejénk komikusan sikerült drága Hugicámmal. Bizonyára leesett (volt róla sok-sok kép itt), hogy Eszter immár az Illyés Gyula Gimnázium tanulója, hivatalosan és beavatottan is. Túlélte a gólyatábort, habár neki ez szinte meg sem kottyant, hiszen utána ment az ifiavatós táborba, ahol az Erős Pista még ott is csíp... Ugye-ugye? Méghogy titoktartási kötelezettség...

Szóval az elseje vicces volt. Reggel hétkor kellett volna elindulni a buszhoz, de Eszter drága csak óra ötre lett kész. Lekéstük. Nagyon. Visszamentünk, hogy megvárjuk a hét harmincnyolcast, kimentünk tíz perccel korábban, de mint az ott helyben kiderült, a menetrendet időközben megváltoztatták, és nem harmincnyolckor, hanem tizennyolckor ment el a második busz Budaörsre. Pech. Kénytelenek voltunk Anyut riasztani, ő vitt minket az évnyitóra.

Hát így kezdtük az évet. Tegnap elkezdtem a saját kis magán edzéstervemet megvalósítani, megpróbáltam elterelni a figyelmemet a hullámokban rám törő hányingertől. Szerdán (azaz ma) volt az első igazi tanítási nap. Életem első fakultációs napja. Nem túlzok, ha azt mondom, remegtem a félelemtől. Első két óra Timár tanárúrral (magyar fakt), csak hogy a remegésem és a hányingerem megduplázódjon. És a spanyol óra! Éljen a harmadik nyelv, jeah. Talán furcsán hangzik, de nem csak a félelemtől, hanem az izgatott várakozástól is remegtem, a hányingerre pedig még nem találtam magyarázatot, az két napja változatlanul üldöz. Hogy a sárga lepra csapna beléje, ahunn!

Csak hogy mindenkinek lenyugtassam értem remegő lelkecskéjét, elárulom, hogy túléltem a mai napot, igaz, három órán keresztül szörnyhalál-közeli állapotban voltam. A tünet: nevetőgörcs. A duplamagyart végigröhögtem. Timár, ahogy lóbálja a fejét 'nem'-et bólogatva, és közben úgy néz ki, mint egy kihalás szélén lévő dinó paródiája... A spanyolon a padba kapaszkodtam röhögés közben. Torma tanár nő, ahogy mélyről jövő kacajjal kijelenti (életemben nem hallottam ilyen jóízű nevetést), hogy volt egy tanítványa, aki egy spanyol focista miatt tanulta a nyelvet - hozzá akart menni. A tanárnő közölte, hogy ő meg Schwarzenegger felesége lesz, mégsem tud angolul. Majd ismét öblösen felkacag... Hát komolyan, ezzel a két emberrel vidám lesz az élet az Illyésben idén! Hogy Kampf Kati néniről ne is beszéljek, aki a maga közel hetven évével az óra első percében kijelentette az osztálynak, hogy vele bármit lehet csinálni, és szereti a fiatalokat... Hát nem tündéri?

Egyetlen dolgot sajnálok: hogy Lizával alig van órám. Hét óránk közös, a többi tök más. Hát, ő fizika-matek-drámatöris, én meg magyar-filó-drámatöri-töris vagyok. Jobban már nem is tudtunk volna elszakadni. De én azért még nem adom fel, hogy átcsábítsam magyar faktra. :) Olvasnátok a novelláját, ami arról szól, hogy három (!) pingvint tart az eszkimó szomszédjuk! Hát az zseniális. Ő meg erre matekra megy. Hát, szíve joga, nem? Azért nekem hiányzik.

A.