Rekviem

Vajon valóban az-e a szépség, aminek én gondolom? Sokszor elmélkedem azon, hogy a mai világunkban miért kell mindig maszkot tenni, és úgy kinézni, ahogy az elvárások diktálják. És amikor ezen gondolkodom, tudom, hogy nem csak a mi korunk ilyen, sőt, ebben az időben és az európai kultúrában, ahol most én is vagyok, nagyon szerencsésnek mondhatom magamat: azon kívül, hogy ne legyek meztelen, nincs kikötés, hogy mi legyen rajtam. Bármi lehet.

De rögtön felidéződik bennem kamaszkorom legeleje, amikor rádöbbentem a szabályra: azt viseld, és úgy nézz ki, ahogy elvárják tőled, különben nehéz lesz az életed. Eszembe jutnak azok a letisztult eszmék, amikkel régen teljesen tisztában voltam, és amik manapság sokkal bonyolultabb, összetettebb gondolatokká fejlődtek ki, sőt, sok közülük teljesen megdőlt. De vajon akkor volt igazam, vagy most van? Emlékszem, hogy folyton azon gondolkodtam, hogy én bizony nem fogok megváltozni, az én eszméim megdönthetetlenek, nem fogok a felnőttség mocskával szennyeződni, és nem fogom lenézni a régi énemet. Ettől nagyon féltem. A lenézéstől. Hogy idősebb koromban hülyeségnek fogom gondolni azokat a rendszereket, amiket korábban felállítottam magamnak. Néha eszembe jut ez a rettegés. És megijedek, mert ez a rettegés nyilvánvalóan jogos volt. Hiszen mindenki felnő, bármennyire kardoskodik ellene.

Ma már nem mindig látom olyan tisztán a jó és a rossz utat, mint akkor. Pedig olyan evidens volt minden! Olyan, mint amikor egy regényt olvasol, és tudod jól, hogy mi a helyes út. Régen én voltam az olvasó, ma már kicsit olyan, mintha a szereplő lennék, aki nem látja át a nagy Egészet, vagy nem akarja látni a nyilvánvalót. Bárcsak lenne merszem, vagy lenne bennem elég tartás ahhoz, hogy megint olvasó lehessek! Hiszen olyan egyszerű: a könnyebb út a rosszabb út; ami ártalmas, azt nem csináljuk; soha nem tagadom meg önmagam; senkit nem bántok meg; stb... Ehhez hasonló elveim voltak, amik nem voltak így megfogalmazva, egyszerűen csak ebben éltem.

Hova tűntem?

A.