2010. április 11., vasárnap

"Isten, áldd meg a magyart..."

Korábbi meggyőződéseim ellenére ma elmentem szavazni. Egyedül a családból - testvéreimnek és anyumnak ugyanis lejárt a lakcímigazolvány-kártyájuk, apum pedig nincs itthon. Így hát ők nálam tették le a voksukat, én pedig a szavazófülkében. "Behatoltam" a szavazófülkébe, és jól megikszeltem, ahogy Hajós András mondta a Showder klubban. Amiben mellesleg fél perc alatt bebizonyította, hogy Fábry mennyire nem ért a dolgához. De ez most lényegtelen.
Szavazás után hazajöttem, és fellógtam a bbc-re. Még mindig címlapsztori minden valamit magára adó internetes hírportálnak a tegnapi lengyel tragédia. Én egy pécsi étteremben ültem, amikor Julcsi kapta sms-ben a hírt, rögtön fellógtunk index-re, és elolvastuk a szerencsétlenségről szóló cikket. Megdöbbentő, hogy egy pillanat alatt fejeződött le Lengyelország. Ma megnéztem egy videót a bbc.co.uk-n, ami a két perces néma csöndet és Kaczynski volt elnök holttestének Lengyelországba érkezését mutatja. Megdöbbentő volt. Nincsenek gyűlölettől izzó csordák, nincsenek transzparensek, csak síró és gyászoló emberek, akik elvesztették a vezetőjüket. Megdöbbentő látni a lengyel nép egységét egy ilyen helyzetben, és azon gondolkoztam, hogy vajon a magyarok hasonlóan reagáltak volna-e? Szerintem nem. Messze nem.
Amikor azt a képet mutatták, ahogy egy fekete halottaskocsin, rendőrautóktól és politikusok mercédeszeitől kísérve haladt a koporsó Lengyelország egyik utcáján, gyászoló emberek sorfala között, teljesen olyan érzésem támadt, mintha egy királyt vitt volna az a kocsi. Mintha egy őskori királyt, egy szeretett vezetőt siratott volna a nép. Vagy legalábbis egy olyan embert, aki összetartotta őket, aki közös volt az életükben. Valahogy tiszta volt ez az egész, letisztult gyász. Olyan szeretetteljes.
Sok mindent olvastam utána tegnap a történteknek, és volt egy megszólalás (természetesen az egyik szélsőséges párttól), miszerint "jó lövés volt". Értette ezt arra, hogy Oroszország fölött zuhant le az elöki gép. Nem akarom túldramatizálni a helyzetet, de ez a mondat valahogy olyan tömény undort keltett bennem, hogy én magam megijedtem ennek az érzésnek az intenzitásától. Hogy lehet valaki/valakik olyan rosszindulatúak, hogy még egy ilyen letisztult balesetnél is a gonoszságot keresik, hamis elméleteket gyártanak, és gyűlölködnek, ahelyett, hogy megpróbálnának együttérezni, vagy legalább kussban maradni?
De ma azért elmentem szavazni. Választhattam a rossz és a még rosszabb között. Közben azon gondolkoztam, hogy vajon mikor jönnek rá a magyarok, hogy egymás kezét nem le kell vágni, hanem meg kell ragadni, el nem engedni, és megpróbálni együttműködni, nem gyűlölködni, hanem külügyminiszternek felkérni az ellenkező párt vezetőjét? Hány évvel vagyunk lemaradva? Meg kell várnunk, amíg új generáció nő föl, vagy akkor sem lesz a magyar magyarnak barátja? Nem tudom. Nem is akarom tudni.
A.

Nincsenek megjegyzések: