1 lépés az őrület felé

Hazajövök, és rendszeresen szétrobban a fejem. Nem hiszitek, pedig tényleg így van. Tökéletessé fejlesztettem az új fej növesztését, mint a sárkányok, akiknek ha levágod az egyik fejét, három nő helyette. Csak nekem nem sárkányfejem nő vissza, és csak egy. Kezdem egyébként megérteni, miért lett az Algopyrin vényre köteles gyógyszer - kemény függőséget okoz. Na nem olyat, hogy fúúú, én most kocsonyásan remegve omlok magam alá, ha nem jutok hozzá a napi kapszulámhoz, hanem egyszerűen nem bírok leckét írni, nem bírok koncentrálni, annyira fáj a fejem. Muszáj bevennem, ha másnap nem akarok Károly elé állni, hogy "tanárnéni, fájt a fejem, ezért nem adtam össze nyolcmilliárd vektort!"

Apropó, fejfájás... Szokott nektek kattogni a fejetek ott nagyon hátul-belül? Blanka - bioszfaktos lévén - teljesen hülyének nézett, amikor ezt kérdeztem, azt mondta, hogy az agyam nem mozoghat - úgy írtam ugyanis körül a jelenséget neki, mintha az agyad nem lenne rögzítve, és minden egyes lépésedkor kattanna egyet. Valahol hátul, az a lyuk mögött, ami ott a nagy dudoros rész alatt van. Szóval értitek! A képzeletemmel centiméter pontossággal meg tudom bökni azt a helyet. Ott szokott kattogni, akár egy metronóm. Leginkább akkor, ha fáradt vagyok. Lépcső, katt, lépcső, katt, lépés, katt, katt... katt... katt. Olyan, mint amikor a hintán felérsz a legmagasabb pontra, és egy pillanatig lebegsz. Na nekem akkor kattan, amikor elindulsz lefele. Mintha az agyam egy milliméterrel később indulna el, mint a fejem. Marha idegesítő...!

Amúgymeg... ma lefeleltem bioszból. Ötös lett. Könyörgöm, mondjátok, hogy Ti sem tudtátok, hogy a szívnek van színusz-csomója!!!

A.

Tanulás...

...ezerrel, egész nap.

Rekviem

Vajon valóban az-e a szépség, aminek én gondolom? Sokszor elmélkedem azon, hogy a mai világunkban miért kell mindig maszkot tenni, és úgy kinézni, ahogy az elvárások diktálják. És amikor ezen gondolkodom, tudom, hogy nem csak a mi korunk ilyen, sőt, ebben az időben és az európai kultúrában, ahol most én is vagyok, nagyon szerencsésnek mondhatom magamat: azon kívül, hogy ne legyek meztelen, nincs kikötés, hogy mi legyen rajtam. Bármi lehet.

De rögtön felidéződik bennem kamaszkorom legeleje, amikor rádöbbentem a szabályra: azt viseld, és úgy nézz ki, ahogy elvárják tőled, különben nehéz lesz az életed. Eszembe jutnak azok a letisztult eszmék, amikkel régen teljesen tisztában voltam, és amik manapság sokkal bonyolultabb, összetettebb gondolatokká fejlődtek ki, sőt, sok közülük teljesen megdőlt. De vajon akkor volt igazam, vagy most van? Emlékszem, hogy folyton azon gondolkodtam, hogy én bizony nem fogok megváltozni, az én eszméim megdönthetetlenek, nem fogok a felnőttség mocskával szennyeződni, és nem fogom lenézni a régi énemet. Ettől nagyon féltem. A lenézéstől. Hogy idősebb koromban hülyeségnek fogom gondolni azokat a rendszereket, amiket korábban felállítottam magamnak. Néha eszembe jut ez a rettegés. És megijedek, mert ez a rettegés nyilvánvalóan jogos volt. Hiszen mindenki felnő, bármennyire kardoskodik ellene.

Ma már nem mindig látom olyan tisztán a jó és a rossz utat, mint akkor. Pedig olyan evidens volt minden! Olyan, mint amikor egy regényt olvasol, és tudod jól, hogy mi a helyes út. Régen én voltam az olvasó, ma már kicsit olyan, mintha a szereplő lennék, aki nem látja át a nagy Egészet, vagy nem akarja látni a nyilvánvalót. Bárcsak lenne merszem, vagy lenne bennem elég tartás ahhoz, hogy megint olvasó lehessek! Hiszen olyan egyszerű: a könnyebb út a rosszabb út; ami ártalmas, azt nem csináljuk; soha nem tagadom meg önmagam; senkit nem bántok meg; stb... Ehhez hasonló elveim voltak, amik nem voltak így megfogalmazva, egyszerűen csak ebben éltem.

Hova tűntem?

A.

Villámlovas

Büszkén jelentem, nem öltem meg senkit. Legalábbis eddig, habár még bármi megtörténhet. Első forgalomban töltött két órám zökkenőmentesen zajlott, egyetlen egyszer váltottam csak anélkül, hogy a kuplungra léptem volna, de egyébként egész jól ment. Az oktatóm egy tündér, csinálhatok bármekkora hülyeséget, ő csak szépen, aranyosan odaszól, hogy (például): "Tündérkém, lépjünk már le a kuplungról!!". Ahhoz képest, hogy magázódom vele, folyton így hív. Imádom. :)

A nyolc-tízes busszal jöttem hazafelé, bámultam a sötét eget, és egyszercsak bumm! villámlott egy hatalmasat. Az ereimbe azonnal adrenalin pumpálódott, azt hittem, hogy kiugrom a "kényelmes" Volán-ülésből. Valahogy annyira nem számítottam arra a villámra, ráadásul tavaly ősszel láttam utoljára ilyesmit, ez meg olyan hatalmas volt! Még a régi busz zaja mellett is hallottam a dörgését. Egy nagyon nagy felhőt világított meg hátulról, gyönyörű szép volt. Olyan kék. Pár perc után szinte biztos voltam benne, hogy csak behaluztam az egészet, erre egy orbitálisgigaübernagy villám szelte át az eget. Azt hittem, menten összefosom magam. Teljesen abszurdnak éreztem a villámlást. Mire hazaértem, egy szép kis viharba csöppentem bele, és egy mindent tudó informátoromtól tudom (najó, azt nem tudja, hogy a guggol két g:P), hogy nem csak nálunk volt vihar, például északabbra jeges eső és egyéb édességek potyogtak az égből. Bár még mindig jobb, mint az angol hóvihar. Igazi április, éljen!

Na de elég az időjárásból, holnap megyek dokihoz, úgyhogy most még eszek valami szörnyen táplálót, hogy kibírjam a reggeli koplalást. Aki beteg, annak jobbulást, aki nem beteg, annak szép napot, hasta luego!

A.

Jupppíííí!!

Büszkén jelentem, hogy három hónap vezetés után ÁTMENTEM A RUTINVIZSGÁN! Félreértés ne essék, ez volt az első vizsgám, azért tartott ilyen sokáig a dolog, mert időközben egy hónapot kihagytam, és még autósiskolát is cseréltem, ami elég nehézkesre sikeredett. De lényeg ami lényeg, szerdán megyek először forgalomba, úgyhogy ha jót akarsz magadnak, ne járkálj az utakon negyed kettőtől háromnegyed háromig, mert JÖVÖK!!! :)

A.

"Isten, áldd meg a magyart..."

Korábbi meggyőződéseim ellenére ma elmentem szavazni. Egyedül a családból - testvéreimnek és anyumnak ugyanis lejárt a lakcímigazolvány-kártyájuk, apum pedig nincs itthon. Így hát ők nálam tették le a voksukat, én pedig a szavazófülkében. "Behatoltam" a szavazófülkébe, és jól megikszeltem, ahogy Hajós András mondta a Showder klubban. Amiben mellesleg fél perc alatt bebizonyította, hogy Fábry mennyire nem ért a dolgához. De ez most lényegtelen.

Szavazás után hazajöttem, és fellógtam a bbc-re. Még mindig címlapsztori minden valamit magára adó internetes hírportálnak a tegnapi lengyel tragédia. Én egy pécsi étteremben ültem, amikor Julcsi kapta sms-ben a hírt, rögtön fellógtunk index-re, és elolvastuk a szerencsétlenségről szóló cikket. Megdöbbentő, hogy egy pillanat alatt fejeződött le Lengyelország. Ma megnéztem egy videót a bbc.co.uk-n, ami a két perces néma csöndet és Kaczynski volt elnök holttestének Lengyelországba érkezését mutatja. Megdöbbentő volt. Nincsenek gyűlölettől izzó csordák, nincsenek transzparensek, csak síró és gyászoló emberek, akik elvesztették a vezetőjüket. Megdöbbentő látni a lengyel nép egységét egy ilyen helyzetben, és azon gondolkoztam, hogy vajon a magyarok hasonlóan reagáltak volna-e? Szerintem nem. Messze nem.

Amikor azt a képet mutatták, ahogy egy fekete halottaskocsin, rendőrautóktól és politikusok mercédeszeitől kísérve haladt a koporsó Lengyelország egyik utcáján, gyászoló emberek sorfala között, teljesen olyan érzésem támadt, mintha egy királyt vitt volna az a kocsi. Mintha egy őskori királyt, egy szeretett vezetőt siratott volna a nép. Vagy legalábbis egy olyan embert, aki összetartotta őket, aki közös volt az életükben. Valahogy tiszta volt ez az egész, letisztult gyász. Olyan szeretetteljes.

Sok mindent olvastam utána tegnap a történteknek, és volt egy megszólalás (természetesen az egyik szélsőséges párttól), miszerint "jó lövés volt". Értette ezt arra, hogy Oroszország fölött zuhant le az elöki gép. Nem akarom túldramatizálni a helyzetet, de ez a mondat valahogy olyan tömény undort keltett bennem, hogy én magam megijedtem ennek az érzésnek az intenzitásától. Hogy lehet valaki/valakik olyan rosszindulatúak, hogy még egy ilyen letisztult balesetnél is a gonoszságot keresik, hamis elméleteket gyártanak, és gyűlölködnek, ahelyett, hogy megpróbálnának együttérezni, vagy legalább kussban maradni?

De ma azért elmentem szavazni. Választhattam a rossz és a még rosszabb között. Közben azon gondolkoztam, hogy vajon mikor jönnek rá a magyarok, hogy egymás kezét nem le kell vágni, hanem meg kell ragadni, el nem engedni, és megpróbálni együttműködni, nem gyűlölködni, hanem külügyminiszternek felkérni az ellenkező párt vezetőjét? Hány évvel vagyunk lemaradva? Meg kell várnunk, amíg új generáció nő föl, vagy akkor sem lesz a magyar magyarnak barátja? Nem tudom. Nem is akarom tudni.

A.

FlashMob - ízelítő

A bejegyzés és a videó készülőben! Addig is próbálj megtalálni: középen napszemüvegben, barna kiskabátban. FLASHMOB2010!!!

életjel?

Kicsit cselekvésképtelen vagyok az utóbbi időben. Ezért álltam le egy icipici hónapocskára a blogírással is. Még nem tudom pontosan, mi a szellemi "szorulás" oka, de mindenesetre legalább már felfedeztem.

Nem írok blogot, nem írok leveleket, nem írok novellákat, kicsit sokat néztem TV-t (egyáltalán néztem a TV-t...), és valahogy még az olvasással is megakadtam egy picit. Nem zenélek, nem járok társaságba, és egyre több orvost látogatok meg. Bevonzom az orvosokat. Komolyan, szerintem ez beteges, hogy ennyi orvost csődítettem magam köré. Már csak a fogorvos hiányzik, de tőle annyira-nagyon-rettegek, hogy teljesen lehetetlenség erőszaktevés nélkül felhívnom Csollány doktorurat. Őszintén szólva még mindig ég a képem, ha eszembe jut az eset, amikor majd' egy éve beállítottam hozzá fogműtétre délután kettőkor úgy, hogy egy falatot sem ettem még aznap. Kicsit ideges lett, amikor az injekció után majdnem lefordultam a székről, és Hóborc is megirigyelhette volna a színemet... Már ha értitek. Majdnem mentőt hívott a drága!

De van jó hírem is! Egészen jól megy a vezetés, az új oktatóm egy tündéri alak, imádom. Először féltem tőle, ahogy minden negyvenes pasitól - ez a nem- és korötvözet sosem volt túlságosan ínyemre. A jegyeim az utóbbi időben édes-aranyosan kúsznak fölfelé, lehet, hogy nem is lesz olyan szánnivaló az évvégi bizonyítványom. Ha a barátaimmal is olyan jóban tudnék lenni, ahogy a jegyeimmel, hát a legnagyobb gond szakadna le a vállamról.

Hát ezek vannak velem, kicsit pesszimista módon ugyan kezdem úgy érezni magam, mint aki magában beszél errefelé. De hát ha nincs mit nézni, közönség sincs...

A.

2010.IIII.01.

Hát boldog április elsejét. Nekem ez a nap nagyon fontos, sokat álmodtam róla, és ha belegondolok, gyakorlatilag erre a napra várok hetek óta, de legalább egy hónapja. Akarok írni Pók-emberről, akivel ma találkoztam a 240E-n, valamint egy nagyon-nagyon furcsa világképről, amiért már régóta küzdök, és amit ma sikerült tényleg megértenem, akkor is, ha már régóta tudom.
Tudjátok, vannak az embernek az életében fontos napok. Ez a nap az én életemben ilyen volt. És tudtam ezt már akkor, amikor felkeltem. Elhatároztam ezt reggel, és ehhez tartottam magam. Az emberrel az történik, amit akar, hogy történjen. Ez a hit gyönyörűsége. Holnap írok erről, ígérem. Meg még sokáig.
A.