30 centi

"Biztos?"

"Persze! Ígérem!" - hangzott a válaszom tegnap este a telefonban arra a kérdésre, hogy ugye biztos megyek-e holnap (azaz ma) moziba. Azám, de nem számoltam a közel 30 centiméter hóval, ami hajnali 4-től délutánig zúdult le errefelé. Biatorbágyról tudni kell, hogy elég dimbes-dombos környék, tele van durva lejtőkkel és emelkedőkkel - a buszok alig-alig tudtak keresztülmenni a falun, ráadásul egy fergeteges családi szánkózás volt beígérve - így hát kénytelen kelletlen lemondtam a délutáni mozit. :(

Mikor reggel kikászálódtam az ágyamból, és megláttam a kavargó fehérséget odakint, rögtön éreztem, hogy itt az alkalom végre valami igazi kihívásra, izgalmas fizikai munkára, ami nagyon rám fért már. Na nem az elhízás miatt, hanem a rengeteg felgyülemlett energia miatt, amit nem biztos, hogy porcelánérmeken és telefonokon kellene levezetnem... Szóval kimentem a zuhogó hóesésbe, és három olyan hatalmas hógolyót gyúrtam, hogy abból egészen biztosan egy minimum három méteres hóember kerekedett volna - ha fel tudtam volna emelni őket. Mivel a többiek még nem értek haza, ez lehetetlen volt. Pár órával és egy szundítással később Julcsi befutott, de még akkor is képtelenek voltunk akár mozdítani a középsőnek szánt hógolyót (nem is értem, honnan volt az energia, hogy odagurítsam az alsó résznek szánt batál nagy hótömeghez). Így végül egy olyan köztes megoldást találtunk, hogy gyúrtunk egy kisebb hógolyót, az lett a hóember feje, és beértük akét méteres Kazimérrel - következetesen így hívjuk ugyanis családunk "hideg" tagjait, akik egészen tavaszig hősiesen küzdenek a kinti elemekkel.

Csináltam Nektek képeket is (Anyuci segített). Enjoy:

A bocsánat ereje

Bence mondta nekem nyáron, már félig részegen. Aztán valahogy megragadt bennem. Mint a baktérium, kis kampócskákkal belekapaszkodott az agyamba, és nem mászott ki onnan. Most Beáék (meg az egész biológiafakt) bizonyára szívrohamot kapnak, de tényleg így érzem.

Aztán felírtam egy postit-re, a postitet pedig felragasztottam az íróasztalom fölé, a plafonra. Ott csücsült, nézett rám fél éven keresztül a zöld papíron, egy "blogba" szócska alatt:

A bocsánat ereje.

Bence egészen pontosan azt a furcsa mondatot mondta - mai napig hallom, ahogy a finom bortól akadozó hangon, minden szóra erősen koncentrálva artikulál: "Anikó, nem az a nagy dolog, ha bocsánatot kérnek, és te megbocsájtasz, hanem az, hogy akkor is megbocsátasz, ha nem kérnek bocsánatot!" A durva szóismétlések miatt először én sem fogtam föl a mondat lényegét, de két aggodalmas pillanat után (ugyanis közben Liza mellettem már igen-igen jól érezte magát) rájöttem, mit akart mondani, és megértettem, hogy lehet valami abban, amit kótyagos ex-diákelnökünk megosztott velem az asztalon keresztül.

Megbocsájtani. Akkor is, ha nem kérnek bocsánatot. Nem tudom, van-e jogom ahhoz, hogy kimondjam, hogy van tapasztalatom a dologban. Az én családomban ugyanis valahogy nem szokás bocsánatot kérni. Nem tudom, lehet, hogy ez nem csak nálunk van így, és valójában ez egy a sok társadalmi probléma közül. De tőlem nagyon ritkán kértek úgy bocsánatot, hogy azt tényleg komolyan is gondolták.

Mostanában továbbgondoltam a témát, épp, amikor egy barátommal beszélgettem. Azon gondolkoztam, hogy a bocsánatnak mi a lényege? A megbántott fél kiengesztelése. Egyben saját lelkiismeretünk megnyugtatása. De a kettő nem egy és ugyanaz? Kérsz-e bocsánatot akkor, ha nincs lelkiismeret-furdalásod? Vagy ha nincs semmi érdeked belőle? Az én válaszom jelenleg: nem. A bocsánat az, ami a saját lelki békességed miatt szükséges. Egy belső és külső kényszer egyben. Elvárás magadtól, elvárás veled szemben. Mégis, szerintem ostobaság: a másik, "megbántott fél" dolgozza fel magában az esetet, az az ő magánügye. Te maximum elmondhatod, hogy nem voltál normális.

Elvileg: bocsánatot kérsz. Kapsz. Visszakapod a lelki békédet. A megbántott féltől - te kapsz vissza valami fontosat.

És arra jöttem rá, hogy én nem szeretem, ha bocsánatot kérnek tőlem. Én megbocsájtok, mert ha nem tenném, akkor az az én hibám lenne - miért tenném hát? Hiszen nekem lenne rossz. Az pedig, aki megbánt - intézze el a saját háza táján a dolgot. Meséljen. Szeretem a meséket. Beszélgessünk. Ha az kell neki, ismerje el, hogy hibázott.

Milyen az, ha valaki bocsánatot kér tőled? Meséljétek már el nekem.

A.

A Pokolból I.

Azt mondják, hogy a Pokolról csak az tud mesélni, aki már maga is megjárta a Poklot.

Ha ez igaz - ez esetben tegyük fel, hogy így van -, akkor felmerül a kérdés, hogy lehet-e valaki bölcs addig, amíg nem járt a Pokol mélységeiben, és nem tapasztalta meg a Borzalmakat? Beszélhet-e valaki a pirosról, amikor még nem látott olyat? Elmesélheti-e nekem valaki, hogy milyen látás nélkül élni, amikor világéletében látó ember volt? Elhihetem-e valakinek azt, hogy van mennyország, amikor egészen biztosan nem volt még ott?

Tegyük fel, hogy nem - bizony meg kell járni a Poklot, hogy valaki beszélni tudjon róla. Én úgy gondolom, hogy igenis mindenkinek meg kell járnia, nem csak egy-két embernek ezen a bolygón, hanem minden egyes személyiségnek, aki megszületett. Egész egyszerűen azért, mert ez a célja az életnek (legalábbis szerintem): a Pokol megjárása. És ezt akár rendszerbe is rakhatnám, ha nagyon merész lennék, és azt is feltételezhetném, hogy az a tény, hogy a Pokol kötelező útirány mindannyiunknak, arra is biztosíték, hogy minden Pokolból van kijárat. Természetesen ez nem igaz. De mindenféleképpen szép gondolat lehet, amikor valaki egy Pokolban van, és így gondolkozik: "azért vagyok most a Pokolban, hogy kijöjjek belőle és elmeséljem". Hogy kinek? Magának. Nekem. Neked. Senkinek. Valójában soha nem hallgatjuk meg a Pokoltörténeteket, pedig már sok-sok ezret hallhattunk mind. Ezek a történetek elhangzanak, mi talán megértjük, talán nem - de amíg a saját Poklunkat meg nem jártuk, addig egész biztos nem tanultuk meg a leckét.

A.

NINCS IDŐM!!!

Tikk-takk tikk-takk ott jön a Tikk-Takk Ember!!!!!!!!! Nézz hátra, tényleg jön.

Levélpajtások

Szép jó napot mindenkinek!
Mai mesémet azzal kezdeném, hogy karácsonyra kaptam egy gyönyörű levélpapírkészletet. Anyuék a Vörösmarty téren tettek rá szert, és kaptak hozzá egy ajándék tollat, tudjátok, olyat, amelyiket tintába kell mártani, de nem madártoll a vége, hanem gyönyörű, tömör fafaragvány. Karácsony másnapján azonnal elkezdtem levelet gyártani nagynénémnek, Csurinak, akivel rendszeresen levelezünk.
Azám, de ahogy elkészült a levél, felmerült bennem, hogy bizony mással is szívesen leveleznék. Ez nem csak a csudiszép levélpapírból fakadó öröm hatására történt, hanem már régi vágyam külföldiekkel levelezni. Éppen ezért szilveszter estéjén mi mást csináltam volna, beírtam a Google-be, hogy 'levelezés külföldiekkel'. Keresgéltem itt-ott, mígnem rákattantam a http://www.penpals.net/ című oldalra. Röpke három perc alatt összerettyintettem egy profilt magamnak, és máris kezdhettem keresgélni. Ez az oldal gyakorlatilag egy nemzetközi közösségi oldal, ahol teljesen tisztán le van írva mindenkinek a szándéka az oldal használatával kapcsolatban. Én beikszeltem, hogy levelezőpajtást (e-mail és papírforma) és barátságot hajkurászok, bejelöltem, hogy jól beszélek angolul, közepesen németül és kezdő spanyolos vagyok. Nem telt el öt perc, és már ketten-hárman írtak rám, később még többen. Volt, aki csak annyit írt, hogy "Happy New Year", de volt, aki egész hosszan írt nekem - ők voltak többen. Jelenleg egy 19 éves Krakkóban élő lengyel lánnyal, egy 42 éves amszterdami repülőgéptisztítóval és egy 20 éves perui kínai lánnyal levelezem. Mindhárman nagyon aranyosak, és úgy tűnik, megértik az angolomat... Hát nem szuper? :) Egyébként egyelőre maradok az e-mailes levelezésnél, de majd később biztos keresek valakit, akivel postai úton nyomhatjuk.
Hát, ez volt a mese mára, én egyébként mindenkinek ajánlom az oldalt, tényleg nagyon jól meg van csinálva, a keresőrendszere isteni, és az emberek nem a bunkó fajtából valók, habár természetesen olyan is akad. Aki keres, talál.
A.

HAPPY NEW YEAR!!!

AZ ÉV ELSŐ BEJEGYZÉSE!!!

A blogom 2 éves. Itthon vagyok Eszterrel és Fundyval, s bizton állíthatom: ez eddigi életem eddigi legjobb szilvesztere! Nézzük a tűzijátékot, hallgatjuk RHCP-t, no pasi, no stressz, ahogy a számban van... Új, külföldi barátokra tettem szert, és tudom, ez az év sokkal jobb lesz, mint 2009... SZERETEK MINDENKIT!!! Mert Anyucinak igenis igaza van: SZERETET!! Mindent legyőz...

Még 2010-et is!!!

A.