A Pokolból I.

Azt mondják, hogy a Pokolról csak az tud mesélni, aki már maga is megjárta a Poklot.

Ha ez igaz - ez esetben tegyük fel, hogy így van -, akkor felmerül a kérdés, hogy lehet-e valaki bölcs addig, amíg nem járt a Pokol mélységeiben, és nem tapasztalta meg a Borzalmakat? Beszélhet-e valaki a pirosról, amikor még nem látott olyat? Elmesélheti-e nekem valaki, hogy milyen látás nélkül élni, amikor világéletében látó ember volt? Elhihetem-e valakinek azt, hogy van mennyország, amikor egészen biztosan nem volt még ott?

Tegyük fel, hogy nem - bizony meg kell járni a Poklot, hogy valaki beszélni tudjon róla. Én úgy gondolom, hogy igenis mindenkinek meg kell járnia, nem csak egy-két embernek ezen a bolygón, hanem minden egyes személyiségnek, aki megszületett. Egész egyszerűen azért, mert ez a célja az életnek (legalábbis szerintem): a Pokol megjárása. És ezt akár rendszerbe is rakhatnám, ha nagyon merész lennék, és azt is feltételezhetném, hogy az a tény, hogy a Pokol kötelező útirány mindannyiunknak, arra is biztosíték, hogy minden Pokolból van kijárat. Természetesen ez nem igaz. De mindenféleképpen szép gondolat lehet, amikor valaki egy Pokolban van, és így gondolkozik: "azért vagyok most a Pokolban, hogy kijöjjek belőle és elmeséljem". Hogy kinek? Magának. Nekem. Neked. Senkinek. Valójában soha nem hallgatjuk meg a Pokoltörténeteket, pedig már sok-sok ezret hallhattunk mind. Ezek a történetek elhangzanak, mi talán megértjük, talán nem - de amíg a saját Poklunkat meg nem jártuk, addig egész biztos nem tanultuk meg a leckét.

A.