Egy pár éve fogalmazódott meg bennem egy dolog, amiben masszívan hittem: a szeretet mindent legyőz. Ezt én úgy értelmeztem, hogy ha baj van, elég előkapnod szíved legmélyebb szeretetét, és meg tudod oldani a problémát. De lassan, fokozatosan kezd megdőlni ez az elméletem.
Láttam, ahogy a szüleim kapcsolatát megmentette a szeretet. És azt is láttam, hogy ez a szeretet nem csak egy irányú volt a családban, hanem összetett, bonyolult, más-más mértékű és milyenségű. És most látom megint, hogy a családomban ismét krízis van, újabb betegség ütötte fel a fejét, és mi a szeretettel próbálunk küzdeni. De valamiért nem működik, legalábbis évek óta próbáljuk, és nem hoz jobbulást. Miért nem?
Anyukámnál senkit nem szeretek jobban. Erre akkor döbbentem rá, amikor a minap ültem a buszon egy fiú mellett, akiről csak annyit tudok, hogy pszichikailag beteg, és az anyukája felakasztotta magát, amikor alig volt 10 éves. Ez négy-öt éve történt vele. Ültem mellette, éreztem a belőle áradó másságot, hogy a világ nem érti meg, és hogy ő sem találja azt az utat, ami a rossz dolgokból kihozza a jót. Csak sodródik, és marad a sötétségben. És akkor gondoltam Anyumra, aki ez ellen a sötétség ellen küzd, immár sok-sok éve, mindent legyőző szeretettel, még ha néha látszólag eredmény nélkül is. A sötétség újra és újra visszatér, a sebek újra és újra felszakadnak, elmélyülnek. Az ő szeretete viszont megingathatatlan, erősebb ennél a sötétségnél.
Talán most tanultam meg tisztelni ezt a szeretetet. Vagy legalábbis felfogni. Mert hiába gondolom, látom azt, hogy itt bizony nincs változás, itt nincs javulás, megint eszembe jut a szüleim házasságának példája. Ott volt változás 15 éven keresztül? Nem, nem volt, csak szenvedés, fájdalmak, kínkeserv és kilátástalanság, miközben a családban a gyerekeknek biztosítani kellett a gyermekkort. Ott is „csak” a szeretet dolgozott, Anyukám szeretete, éveken keresztül. Most mindenki érzi és látja ennek a szeretetnek a gyümölcsét, akkor is, ha nincs teljesen tisztában azzal, hogy miért is van most ilyen jó dolgunk. Abban bízom, hogy ez most is valahogy így lesz. Persze nem teljesen, mert minden körülmény más, a küzdelem tárgya is megváltozott, csupán Anyum ereje változatlan. Ereje, hite, szeretete a családja iránt, és a ragaszkodás ehhez a szeretethez.
Felteszem hát magamnak a kérdést: hiszek-e még abban, hogy a szeretet mindent legyőz? Úgy érzem, ez így önmagában nem igaz. Az a baj, hogy sokan nem tudják, mi az a szeretet. Talán még én sem, hiszen nem kellett használnom még. A szeretet nem egy érzés, messze nem az. Cselekedetek sorai, helyes döntések hozatala, ragaszkodás, küzdelem, szenvedés és öröm. Ez mind együtt és még sokkal több. Amikor a szeretetre gondolok, rögtön eszembe jut Édesanyám kék szeme, amit én magamban „bombázópilóta-szemnek” nevezek, mert kék, mint az ég, szilárd, mint a megfagyott víz, mégis csordultig van melegséggel, örömmel és szeretettel. Sokszor láttam már sírni ezeket a szemeket, de sose láttam gyűlölködni. Ezek a szemek minden háborúban a végsőkig küzdenek, harcolnak, hisznek.
Most megnyugodtam, mert tudom, hogy nem az a kérdés, hogy a szeretet mindent le tud-e győzni. Nem is kell kérdéseket feltenni. Számomra csak az a fontos, hogy hiszek azokban a szemekben, bízok a döntéseiben, és lehet, hogy sok baj, fájdalom és félelem van még előttünk, de Anyukám szeretete mindent túlél.
Láttam, ahogy a szüleim kapcsolatát megmentette a szeretet. És azt is láttam, hogy ez a szeretet nem csak egy irányú volt a családban, hanem összetett, bonyolult, más-más mértékű és milyenségű. És most látom megint, hogy a családomban ismét krízis van, újabb betegség ütötte fel a fejét, és mi a szeretettel próbálunk küzdeni. De valamiért nem működik, legalábbis évek óta próbáljuk, és nem hoz jobbulást. Miért nem?
Anyukámnál senkit nem szeretek jobban. Erre akkor döbbentem rá, amikor a minap ültem a buszon egy fiú mellett, akiről csak annyit tudok, hogy pszichikailag beteg, és az anyukája felakasztotta magát, amikor alig volt 10 éves. Ez négy-öt éve történt vele. Ültem mellette, éreztem a belőle áradó másságot, hogy a világ nem érti meg, és hogy ő sem találja azt az utat, ami a rossz dolgokból kihozza a jót. Csak sodródik, és marad a sötétségben. És akkor gondoltam Anyumra, aki ez ellen a sötétség ellen küzd, immár sok-sok éve, mindent legyőző szeretettel, még ha néha látszólag eredmény nélkül is. A sötétség újra és újra visszatér, a sebek újra és újra felszakadnak, elmélyülnek. Az ő szeretete viszont megingathatatlan, erősebb ennél a sötétségnél.
Talán most tanultam meg tisztelni ezt a szeretetet. Vagy legalábbis felfogni. Mert hiába gondolom, látom azt, hogy itt bizony nincs változás, itt nincs javulás, megint eszembe jut a szüleim házasságának példája. Ott volt változás 15 éven keresztül? Nem, nem volt, csak szenvedés, fájdalmak, kínkeserv és kilátástalanság, miközben a családban a gyerekeknek biztosítani kellett a gyermekkort. Ott is „csak” a szeretet dolgozott, Anyukám szeretete, éveken keresztül. Most mindenki érzi és látja ennek a szeretetnek a gyümölcsét, akkor is, ha nincs teljesen tisztában azzal, hogy miért is van most ilyen jó dolgunk. Abban bízom, hogy ez most is valahogy így lesz. Persze nem teljesen, mert minden körülmény más, a küzdelem tárgya is megváltozott, csupán Anyum ereje változatlan. Ereje, hite, szeretete a családja iránt, és a ragaszkodás ehhez a szeretethez.
Felteszem hát magamnak a kérdést: hiszek-e még abban, hogy a szeretet mindent legyőz? Úgy érzem, ez így önmagában nem igaz. Az a baj, hogy sokan nem tudják, mi az a szeretet. Talán még én sem, hiszen nem kellett használnom még. A szeretet nem egy érzés, messze nem az. Cselekedetek sorai, helyes döntések hozatala, ragaszkodás, küzdelem, szenvedés és öröm. Ez mind együtt és még sokkal több. Amikor a szeretetre gondolok, rögtön eszembe jut Édesanyám kék szeme, amit én magamban „bombázópilóta-szemnek” nevezek, mert kék, mint az ég, szilárd, mint a megfagyott víz, mégis csordultig van melegséggel, örömmel és szeretettel. Sokszor láttam már sírni ezeket a szemeket, de sose láttam gyűlölködni. Ezek a szemek minden háborúban a végsőkig küzdenek, harcolnak, hisznek.
Most megnyugodtam, mert tudom, hogy nem az a kérdés, hogy a szeretet mindent le tud-e győzni. Nem is kell kérdéseket feltenni. Számomra csak az a fontos, hogy hiszek azokban a szemekben, bízok a döntéseiben, és lehet, hogy sok baj, fájdalom és félelem van még előttünk, de Anyukám szeretete mindent túlél.
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése