Nem nagyon tudok mit írni... Kicsit még mindig le vagyok bénulva a hírtől: MEGLETT A FELSŐFOKÚ ANGOL NYELVVIZSGÁM! Ma este felmentem a honlapra, bepötyögtem az adataimat, és kijött valamilyen teljesen érthetetlen izébigyó, amiből abszolút nem értettem, hogy most akkor megvan-e, vagy nincs meg. Elkezdtem bőgve üvöltözni Anyucim után, aki rögtön föl is jött, és mondtam neki, hogy én ezt nem értem, fejtse meg. Ő sem tudta megfejteni, úgyhogy végül kikaptam a kezéből a laptopot, és megpróbáltam gondolkozni. Eredmény: C. És minden részfeladat több, mint 40%. Tehát államilag elismert. A legjobb. Nem bírtam elhinni. Artikulálatlan hangok jöttek ki a torkomon, ültem és sírtam, ahogy a torkomon kifért. Nem erre készültem föl. Anyum kiment, és nemsokára bejött Hugicám, átölelt, ami mindennél jobban esett. Aztán felhívtam Zsuzsát, az én kedves Zsuzsámat, és elmondtam neki a hírt, habár nem tudom, mit szűrt le a sírásomból és a "megvan" szó skandálásából. Aztán letettem, és elkezdtem szórni az sms-eket. Apu, Julcsi, Liza, Csuri, Orsi, Gelencsér Tanárnő, satöbbi.

Tényleg nem tudom, mit mondjak. Illetve mégis: köszönöm szépen. Elsősorban Zsuzsának, hogy eljuttatott ideáig, aztán Anyucinak, hogy megadta a kezdő lökést, Gyurinak és testvéreimnek, hogy elviseltek egy éven át, Lizának, Orsinak, Lillának, Enikőnek és az egész osztálynak, hogy hittek bennem, az osztályfőnökönmek, Gabi néninek, hogy olyan türelmesen írogatta az igazolásokat és az egyeseket németből, Apumnak, hogy kifizette, és végül de nem utolsó sorban Csurinak, mert az az egy hét nélkül nem sikerült volna! Köszönöm szépen Nektek!

A.