Hókirálynő-én

Havat akarok látni. Havat akarok, hogy hulljon az égből, hogy megtapadjanak a hajamban a hópelyhek, hogy táncoljak és énekeljek, hogy ugráljak mezítláb a jeges betonon, miközben az égből hullnak a fehér csodapelyhek, amik eltakarnak mindent, ami a felszínen van. Havat akarok, hogy ugrándozhassak fehér csodaruhában, gondtalanul, gyermekdeden, önfeledten, ahogy csak a gyerek és az állat tud. Az arcomat akarom fordítani a fekete, hótól terhes felhők felé, és kacagni akarok, nem törődve azzal, hogy ki hallja, ki látja, kit érdekel. Valószínűleg úgysem tenné ezeket senki, hiszen a közöny idejét éljük.
Amikor züllik körülöttem a morál és az eszmény, olyankor egy erdőre gondolok, ahogy egyetlen hosszú, fehér ruhában, kibontott hajjal, összhangban a természettel, egy erdőben sétálok. Itt sosem fázom, de mindig mosolygok. Ebben az erdőben zuhog a hó, de ez a zuhogás csöndes, szinte hangtalan, csak azt hallani, ahogy a puha pelyhek a levelekre esnek. Képzeletemben ez az erdő nem sötét, hanem fényes, barátságosan fehér, és egy állatcsapáson sétálok a célom felé. Sosem érem el, de mindig a szemem előtt lebeg. És miközben körülöttem az elvek romjaikba dőlnek, az emberek saját mérgükbe fulladnak, a gyűlölet felburjánzik, én képzeletben halkan lépkedek a hófödte avaron, el-elhajolva az ágak elől, mezítláb, és a kedves erdei kunyhóm felé tartok, ahol ropog a tűz és vár az egyedüllét csodája és békessége.
Most nem esik a hó, és olyan nehéz elmenekülni a képzelet világába. Olyan nehéz kiszakítani magamat a körforgásból, és attól félek, hogy eljön az idő, amikor a képzeletem végleg cserbenhagy, és nem lesz többé erdő, hó, puha avarszőnyeg, nem lesz magány és a magány utáni megmentés, nem lesz semmi, ahova menekülhetnék. Mintha már nehéz feladat lenne mindez felidézése, a saját békém megtalálása. És ha tényleg bekövetkezik, és végleg bezáródom ebbe a kíméletlen valóságba? Mi lesz akkor velem, ha többé nem tudom kinyitni a két világot elválasztó vaskaput?
Nem lehet. Ezt szajkózom magamnak. Mindig ott lesz az erdő. És sosem érkezek meg a kunyhóba. Nem akarok.

Bombázópilóta-szemek

Egy pár éve fogalmazódott meg bennem egy dolog, amiben masszívan hittem: a szeretet mindent legyőz. Ezt én úgy értelmeztem, hogy ha baj van, elég előkapnod szíved legmélyebb szeretetét, és meg tudod oldani a problémát. De lassan, fokozatosan kezd megdőlni ez az elméletem.
Láttam, ahogy a szüleim kapcsolatát megmentette a szeretet. És azt is láttam, hogy ez a szeretet nem csak egy irányú volt a családban, hanem összetett, bonyolult, más-más mértékű és milyenségű. És most látom megint, hogy a családomban ismét krízis van, újabb betegség ütötte fel a fejét, és mi a szeretettel próbálunk küzdeni. De valamiért nem működik, legalábbis évek óta próbáljuk, és nem hoz jobbulást. Miért nem?
Anyukámnál senkit nem szeretek jobban. Erre akkor döbbentem rá, amikor a minap ültem a buszon egy fiú mellett, akiről csak annyit tudok, hogy pszichikailag beteg, és az anyukája felakasztotta magát, amikor alig volt 10 éves. Ez négy-öt éve történt vele. Ültem mellette, éreztem a belőle áradó másságot, hogy a világ nem érti meg, és hogy ő sem találja azt az utat, ami a rossz dolgokból kihozza a jót. Csak sodródik, és marad a sötétségben. És akkor gondoltam Anyumra, aki ez ellen a sötétség ellen küzd, immár sok-sok éve, mindent legyőző szeretettel, még ha néha látszólag eredmény nélkül is. A sötétség újra és újra visszatér, a sebek újra és újra felszakadnak, elmélyülnek. Az ő szeretete viszont megingathatatlan, erősebb ennél a sötétségnél.
Talán most tanultam meg tisztelni ezt a szeretetet. Vagy legalábbis felfogni. Mert hiába gondolom, látom azt, hogy itt bizony nincs változás, itt nincs javulás, megint eszembe jut a szüleim házasságának példája. Ott volt változás 15 éven keresztül? Nem, nem volt, csak szenvedés, fájdalmak, kínkeserv és kilátástalanság, miközben a családban a gyerekeknek biztosítani kellett a gyermekkort. Ott is „csak” a szeretet dolgozott, Anyukám szeretete, éveken keresztül. Most mindenki érzi és látja ennek a szeretetnek a gyümölcsét, akkor is, ha nincs teljesen tisztában azzal, hogy miért is van most ilyen jó dolgunk. Abban bízom, hogy ez most is valahogy így lesz. Persze nem teljesen, mert minden körülmény más, a küzdelem tárgya is megváltozott, csupán Anyum ereje változatlan. Ereje, hite, szeretete a családja iránt, és a ragaszkodás ehhez a szeretethez.
Felteszem hát magamnak a kérdést: hiszek-e még abban, hogy a szeretet mindent legyőz? Úgy érzem, ez így önmagában nem igaz. Az a baj, hogy sokan nem tudják, mi az a szeretet. Talán még én sem, hiszen nem kellett használnom még. A szeretet nem egy érzés, messze nem az. Cselekedetek sorai, helyes döntések hozatala, ragaszkodás, küzdelem, szenvedés és öröm. Ez mind együtt és még sokkal több. Amikor a szeretetre gondolok, rögtön eszembe jut Édesanyám kék szeme, amit én magamban „bombázópilóta-szemnek” nevezek, mert kék, mint az ég, szilárd, mint a megfagyott víz, mégis csordultig van melegséggel, örömmel és szeretettel. Sokszor láttam már sírni ezeket a szemeket, de sose láttam gyűlölködni. Ezek a szemek minden háborúban a végsőkig küzdenek, harcolnak, hisznek.
Most megnyugodtam, mert tudom, hogy nem az a kérdés, hogy a szeretet mindent le tud-e győzni. Nem is kell kérdéseket feltenni. Számomra csak az a fontos, hogy hiszek azokban a szemekben, bízok a döntéseiben, és lehet, hogy sok baj, fájdalom és félelem van még előttünk, de Anyukám szeretete mindent túlél.

A.

A siker íze

Ötször éreztem eddig életemben a „győzelem mámorító áradatát”. Először hetedikben, amikor kiderült, hogy a bizonyítványom kitűnő. Ez a későbbi tanulmányaim szempontjából döntő kérdés volt, és egyáltalán nem volt egyszerű véghezvinni. A kitűnőm annak a döntésemnek volt az első eredménye, miszerint lehetetlen márpedig nem létezik. Ebben hittem.
A második összetettebb volt. Nyolcadik év végén megtudtam, hogy - a kitűnőim ellenére – nem vettek fel az Illyésbe. Az hatalmas nagy csalódás volt, de nem voltam hajlandó feladni. Fellebbezés, levélírás, kapcsolatkeresés… Az osztálykirándulás elején voltunk, útban vidék felé, a buszon zötykölődve, amikor hívott Anyum. Felvettem, és ő ezt mondta: „Sajnálom, Árendás csak német nulladikra vett fel téged.” (Árendás az iskola igazgatója) Akkor nagyon megijesztettem az osztálytársaimat a hirtelen kitörő sírógörcsömmel… Azt hitték, meghalt valakim.
A harmadik ilyen élményemnek is a kudarc volt a felvezetője. Második évemet kezdtem el az Illyésben, amikor elbuktam a diákelnök-választást, nem engem szavaztak meg. Az is kemény lecke volt, de rengeteget tanultam belőle. Egy év múlva ismét jelentkeztem, és nagyon úgy éreztem, hogy megint nem lesz meg, megint kudarcba fullad az egész. Igaz, ekkor nem volt ellenfelem, de éreztem, hogy nem lenne erőm mégegy kampányra. Emlékszem, angol órán ültem Zsuzsánál, a sírás határán, ő pezsgővel várt, és olyan nagyon kétségbe voltam esve, hogy márpedig ez megint bukó. Akkor hívott az egyik szenátorom, hogy megvannak a szavazatok, „kedves diákelnök-asszony”… Akkor nem bőgtem, de Zsuzsának hála kicsit becsípve mentem haza. Az jó volt.
A negyedik a német nyelvvizsgám volt. Nulladik év végén, amikor Gabi néni kis fehér cetlicskékben járta körbe az osztályt, és osztogatta a sorslapokat, rajtuk az eredményekkel. Elevenen él még bennem, hogy mielőtt nekem odaadta volna, cinkosan mosolygott rám. Akkor már tudtam, hogy megvan. Az is hihetetlen volt. De abban legalább bíztam…
Az ötödik egyértelműen ez a nyelvvizsga volt. Nemrég, olyan egy-két hete azt álmodtam, hogy megvan a nyelvvizsga. Álmomban éreztem azt az eufórikus örömöt, amit az ember csak akkor érez, amikor valami hosszú munkának meglátja az eredményét, és ez az eredmény jó. A legjobb. Amikor felébredtem ebből az álomból, rögtön elkezdtem dorgálni magam, hogy ilyet nem álmodhatok, ebbe nem szabad beleélni magam, mert biztos úgy járok, ahogy régen: előbb kudarc, és csak utána győzelem. Nagyon biztos voltam benne, hogy nem voltam elég ehhez a feladathoz, ezért egy hónap kemény munkáját öltem abba, hogy mindenféle reményt kiirtsak magamból. Aztán amikor láttam, hogy megvan… Nem hiszem el, még mindig nem.
Azt hiszem, ez az öt az a domináns alkalom, amikor tényleg nagyon közelről és hevesen megéreztem a siker ízét. És ezért az érzésért érdemes olyan sokat, keményen, néha kilátástalanul küzdeni, nem feladni, és sosem torpanni meg. Szenvedés nélkül nincs siker.
És hogy mi lett az elvemmel, miszerint lehetetlen nem létezik? Már nem teljesen így gondolom. De abban biztos vagyok, hogy ha kitűzöl magad elé egy célt, és azért mindent megteszel, ami tőled kitelik, akkor annak sikerülnie kell. Előbb vagy utóbb…

Nem nagyon tudok mit írni... Kicsit még mindig le vagyok bénulva a hírtől: MEGLETT A FELSŐFOKÚ ANGOL NYELVVIZSGÁM! Ma este felmentem a honlapra, bepötyögtem az adataimat, és kijött valamilyen teljesen érthetetlen izébigyó, amiből abszolút nem értettem, hogy most akkor megvan-e, vagy nincs meg. Elkezdtem bőgve üvöltözni Anyucim után, aki rögtön föl is jött, és mondtam neki, hogy én ezt nem értem, fejtse meg. Ő sem tudta megfejteni, úgyhogy végül kikaptam a kezéből a laptopot, és megpróbáltam gondolkozni. Eredmény: C. És minden részfeladat több, mint 40%. Tehát államilag elismert. A legjobb. Nem bírtam elhinni. Artikulálatlan hangok jöttek ki a torkomon, ültem és sírtam, ahogy a torkomon kifért. Nem erre készültem föl. Anyum kiment, és nemsokára bejött Hugicám, átölelt, ami mindennél jobban esett. Aztán felhívtam Zsuzsát, az én kedves Zsuzsámat, és elmondtam neki a hírt, habár nem tudom, mit szűrt le a sírásomból és a "megvan" szó skandálásából. Aztán letettem, és elkezdtem szórni az sms-eket. Apu, Julcsi, Liza, Csuri, Orsi, Gelencsér Tanárnő, satöbbi.

Tényleg nem tudom, mit mondjak. Illetve mégis: köszönöm szépen. Elsősorban Zsuzsának, hogy eljuttatott ideáig, aztán Anyucinak, hogy megadta a kezdő lökést, Gyurinak és testvéreimnek, hogy elviseltek egy éven át, Lizának, Orsinak, Lillának, Enikőnek és az egész osztálynak, hogy hittek bennem, az osztályfőnökönmek, Gabi néninek, hogy olyan türelmesen írogatta az igazolásokat és az egyeseket németből, Apumnak, hogy kifizette, és végül de nem utolsó sorban Csurinak, mert az az egy hét nélkül nem sikerült volna! Köszönöm szépen Nektek!

A.

15 éves és imádom

Eszter húgom most lesz 15 éves a nyáron. Idén fejezi be az általános iskolát Budaörsön, és vagy a József Attilában, vagy az Illyésben tanul tovább.
Eszterről még tudni kell, hogy nem egy mindennapi kiscserkész. Elfoglaltságait tekintve ő egy a Legelfoglaltabb és Legfontosabb Tinédzserek körében, a 10-18 évig terjedő korosztályban. Vasutazik, ifiképzésre jár, bábozik, rádiózik a suliban, táncol (Székesfehérváron), mellesleg néha még felvételizik is, valamint iskolába jár. Mindennek ellenére nem egy stréber csajszi (habár kétségtelenül okos), hanem nagyon belevaló, nagyon közvetlen, és könnyen szerethető. Tele van haverokkal, és amikor hallgatom a véget nem érő, ám mégis izgalmas történeteket az életéből, néha muszáj rákérdeznem emberekre, mert Eszternél burjánzanak a Dórik, Blankák, Orsik, Danik, Ádámok, és ki tudja még, milyen nevű emberek.
Anyukám szerint Eszter örökölte a pedagógus-vért. Én nem tudom, de az biztos, hogy nagyon vicces tud lenni, ami az egyik alappillér, ha valaki pedagógus akar lenni. Pár napja nagyon furcsa dolog történt, ugyanis hugicámnak nem volt délután programja, és otthon volt velünk. Anyum lent tanított a pincében, amikor Eszter beszabadult a fürdőszobába, és – saját megfogalmazása szerint „kleopátrásan” – kifestette magát. Nem kellett sokat erőlködnie, hogy csatlakozzak, és hamarosan ketten bűvészkedtünk a sminckuccokkal, minél vadabb és „kleopátrásabb” kinézetre törekedve. Röpke fél óráig szórakoztunk és romboltuk a fürdőszobát, amikor előkerítette édes hugicám a fotógépét, és elkezdtünk emózinálódni (ami azt jelenti, hogy minél-gázabb-annál-jobb „emos” pózokat nyomattunk). Íme az eredmény:

Dióhéjban ennyit hugicámról és nem gyenge játékairól, végezetül csak annyit, hogy sosem bánom meg, hogy ilyen eszméletlenül hibbant hugicám van, sőt, nélküle szürke lenne itthon az élet, és főleg kleopátrátlanabb. Éljenek a bolondok!

A.