Tudom, hogy vannak szituációk, amikor kussban kell lenni, de eljön néha a pillanat, amikor mégsem... Második évemet kezdtem idén az Illyés Gyula Gimnáziumban Budaörsön, és soha nem fogom megbánni, hogy ide kerültem. De mint mindenhol, itt is vannak nehézségek. Az én nehézségem ez alkalommal a magyartanárunk.
A magyarral szeretnék foglalkozni a későbbiekben is, ezért elég fontos lenne, hogy legyen egy jó tanárom. A mostani tanárom viszont olyan felülmúlhatatlanul bután naiv, és képtelen átadni a tananyagot, hogy az fájdalmas. Rendkívül sok "bűnét" összeírtuk már az osztályban, és úgy néz ki, a közösség egy emberként fordul a tanár ellen. Eleinte kompromisszumkészek voltunk, áz ám, de mit lehet tenni, ha semmit sem?
Beszéltünk mi mindenkivel. Először az osztályfőnökkel (aki egy tündéri teremtés, és teljes mértékben mellettünk áll), ő összehozott egy randit az osztállyal és a magyaros munkaközösségvezetővel. Annyit sikerült elérnünk, hogy a magyartanárnő már nem bőgte el magát minden órán, és egyszer-kétszer még a táblára is firkantott valamit (igaz, a legtöbbször számunkra átláthatatlanul, de biztos mi vagyunk a hülyék...).
Mivel az első kísérlet kudarcba fulladt, úgy döntöttünk, bevetjük a legnagyobb erőnket: a szülőket. Ma mentek be az igazgatóhoz a szülők, az általunk összeírt (26 pontos) "AntiOxa2008"-as listával (a tanárnő a "jó" szó helyett rendszeresen az "oxa" szót használja, innen a lista neve), és egyéb bizonyítékokkal a kezükben. Az eredmény: "a tanárnő szakmailag kitűnő, és inkább várjuk még, hátha változik valami". Hát, köszi. Így kifogytunk minden erőnkből, már csak az összetartásunk van, ahogy mind a 36-an az osztályból szeretnénk végre magyarórákon tanulni. A vicces csak az, hogy mindenki fél, hogy ha drasztikusabb lépésre szánjuk el magunkat, akkor abból valószínűleg nekünk lesz hátrányunk. Valószínű hogy így lenne. Így hát tűrünk, és várjuk a csodát, hogy hátha, talán, esetleg, véletlenül mégis megváltozik a tanár. Ennyit arról, hogy az iskola a diákért van...
A.
Beszéltünk mi mindenkivel. Először az osztályfőnökkel (aki egy tündéri teremtés, és teljes mértékben mellettünk áll), ő összehozott egy randit az osztállyal és a magyaros munkaközösségvezetővel. Annyit sikerült elérnünk, hogy a magyartanárnő már nem bőgte el magát minden órán, és egyszer-kétszer még a táblára is firkantott valamit (igaz, a legtöbbször számunkra átláthatatlanul, de biztos mi vagyunk a hülyék...).
Mivel az első kísérlet kudarcba fulladt, úgy döntöttünk, bevetjük a legnagyobb erőnket: a szülőket. Ma mentek be az igazgatóhoz a szülők, az általunk összeírt (26 pontos) "AntiOxa2008"-as listával (a tanárnő a "jó" szó helyett rendszeresen az "oxa" szót használja, innen a lista neve), és egyéb bizonyítékokkal a kezükben. Az eredmény: "a tanárnő szakmailag kitűnő, és inkább várjuk még, hátha változik valami". Hát, köszi. Így kifogytunk minden erőnkből, már csak az összetartásunk van, ahogy mind a 36-an az osztályból szeretnénk végre magyarórákon tanulni. A vicces csak az, hogy mindenki fél, hogy ha drasztikusabb lépésre szánjuk el magunkat, akkor abból valószínűleg nekünk lesz hátrányunk. Valószínű hogy így lenne. Így hát tűrünk, és várjuk a csodát, hogy hátha, talán, esetleg, véletlenül mégis megváltozik a tanár. Ennyit arról, hogy az iskola a diákért van...
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése