Keep existing

Kedveseim! Régen nem írtam, sokan tudjátok, hogy időközben már itthon, Magyarországon koptatom a Földet, lassan másfél hónapja. Sokminden történt velem azóta, és egyben semmi sem. Nem tudok másképp tenni, minden nap eszembe jut az iskolában rongyosra koptatott gondolat: bárcsak több szabadidőm lenne! Az elmúlt hat hétben azonban rájöttem, hogy mégis igaz a bölcsesség: az ember olyan állat, ami mindig azt akarja, ami éppen nincs neki. Én jelenleg munkanélküli, iskolanélküli, tehetetlen ember vagyok, és habár semmit nem kell csinálnom, azon vagyok, hogy nagyon-nagyon elfoglalt legyek. Megőrülök.
Nem is gondolnátok, milyen nehéz elfoglaltnak lenni! Gondolom most sokan gúnyosan, rosszallóan vagy épp fölényesen arra gondolnak, hogy mit dumálok itt nehézségekről, amikor tényleg semmi dolgom nincs! Ezért kérlek Titeket, csak egy másodpercre képzeljétek magatokat a helyembe. Háromnegyed évnyi kemény érettségire készülődés után kimentem három hónapot keményen dolgozni, majd hazajöttem, és egy nem várt villámcsapásként ért a semmittevés. Általában akkor vagyok elememben, ha iszonyat mennyirésgű elintéznivalóm van, ha nyomás van és sürgés-forgás. Annyira lebénultam, hogy hetekig alvajáróként járkáltam föl-alá, még most is néha érzem, hogy megbénulok, lefagy az agyam, és bármit képes lennék megtenni, csak arra ne kelljen gondolnom, hogy "mi lesz..."
Ugyanis fogalmam sincs, mi lesz. Decemberben Cambridge nyelvvizsgázom (nyugi, csak advance, bár Zsuzsa nem túl optimista), utána pedig a februári egyetemi felvételiket kell figyelnem. Nade milyen egyetem? Hol? Mennyiért? Hogyan jutok be? Milyen vizsgákat tegyek le? Maradjak Magyarországon vagy ne? (Nagyon nem akarok, nemakaroknemakarok!!!!)
Emlékszem, még kint voltam Bonnban, amikor az egyik borzalmasan sikerült egésznapos workshop és a Greggel és Ricardaval folytatott másfél órás "esti-kiveséző-meeting" után felültem a bicajomra, felkapcsoltam a lámpákat, és elindultam haza. Annyira fáradt voltam, hogy nem bírtam elviselni az egy órás tekerés gondolatát, ezért kérdezek-felelekkel szórakoztattam magamat. Azt a játékszabályt állítottam föl, hogy "legyél őszinte magaddal". Ha most is ilyet kéne játszanom, valahogy így nézne ki:
- Hol szeretnél lenni egy év múlva ilyenkor?
- Angliában, Kanadában, Svédországban, az USA-ban vagy a világ végén (az afterpartyra már vettem jegyet!!!).
- Egyetemre akarsz járni?
- Egyöntetű igen a közönség soraiból.
- Miért akarsz egyetemre járni?
- Van más választásom? De most tényleg... Okos akarok lenni, jó munkát akarok, a papír is kell, meg hát... Anikó vagyok, az istenért is, hát mi mást csinálnék, ha nem tanulnék!
- Tudod, hogy az egyetemnél sokkal jobb iskola az élet?
- Miért, az egyetemen meghalnak az emberek? Amúgy már eddig is sok életet kaptam, nem kell félteni.
- ... Akarsz sok pénzt keresni?
- Igen.
- Miért?
- Amiért mindenki.
- És miért akar mindenki sok pénzt keresni?
- Eltartani a családot, taníttatni a gyerekeket, én utazni utálok, de egy apró faházat az erdő közepén el tudnék képzelni, amihez szintén pénz kell.
- Tehát családban gondolkozol. Akarsz gyerekeket?
- ...
- Akarsz gyerekeket?!
- Azt hiszem, igen. De nem akarom megszegni a játékszabályt, úgyhogy ne kérdezd meg mégegyszer.
- Hányat akarsz?
- Menj anyádba.
- Mikor.
- %(+!Ł$÷ߤ
- Szerinted sok pénz nélkül nem lenne élet? Félsz a szegénységtől, a pénztelenségtől?
- Gyűlölöm a pénzt, hogy mindent, ismétlem: mindent pénzzel mérnek manapság. Meg tudod venni az időt, a teret, az embereket, a szeretetet, a gyűlöletet, a fájdalmat, egyszerűen mindent.
- Komolyan így gondolod?
- Néha így érzem.
- Neked mi a legértékesebb ezen a világon?
- A saját tudatom, az a vákuumozott néhány négyzetcentiméter, amit csak és kizárhatóan a sajátomnak tudhatok.
- Félsz tőle?
- Néha. De inkább attól félek, hogy ez a tudat nem is az enyém. Attól félek, hogy csak az idő, a tér és a genetika tett olyanná, amilyen vagyok, és csak szerencséből nem vagyok kurva, politikus, diktátor, koldus vagy egy jelentéktelen senki Európából.
- Értékes vagy?
- Nagyon.
- Miért?
- Mi más maradna, ha már én sem így gondolnám?
- Mitől félsz a legjobban?
- Hogy tényleg olyan ez a világ, mint amilyennek 20 röpke év alatt megismertem: értéktelen, fájdalmas, mocskos, üres, és csak pusztítás létezik - építeni nem tanulunk meg sehol.
- Miért gondolod így?
- Nem gondolom így. Hazudok. Túl sokat olvastam.
- De van egy játékszabályunk!
- Szerinted ki nem szarja le a játékszabályokat? Ismersz te egyáltalán??!
- ...
- ...
- Miért?
- Már én sem tudom.

A.

Már pakolok

Ma reggel volt az utolsó munkába-biciklizés. Az idő az utolsó héten kiderült, mondhatnám megérkezett a nyár Bonnba - éppen amikor elmenni készülök. Vicces, talán igazuk volt a kollégáknak: ahova én megyek, oda viszem magammal a rossz időt, ahonnan elmegyek, oda megérkezik a kánikula. De be kell vallanom, sokkal kellemesebb őszi hűvösben kabátostul biciklizni, mint papucsosan az iszonyú kánikulában. Főleg azért, mert ugyan a munkahelyemen nem volt dress-code, de azért a rövidgatyót még itt sem tolerálták volna. Az ősz tehát Bonnban sokkal szebb eddig, mint a nyár. Már egy hete nem láttam esőt sem, ami egyenesen elképzelhetetlen volt az elmúlt három hónapban. :o)

Szóval ma mindent előkészítek, jelenleg a hátam mögött körülbelül tíz tömött táska várja sanyarú sorsát, iszonyú vicces. Mozdulni sem lehet a szobácskámban, mert három napra előre kell gondolkoznom: mi az, ami már csak otthon (értsd: Biatorbágy) fog kelleni, mi az, amire a bécsi workshop alatt lesz szükségem, és mi az, amit pénteken és szombaton, az Úton és az utolsó irodai napomon fogok használni. Szóval asszem beleírhatnám a CV-mbe a "logisztikai szakember" bullet pointot is. Mert megérdemlem.

Apropó, CV... Ugye az ember nem a semmiért dolgozik, ma utánajártam, hogy én miért is dolgoztam három hónapot. Minden "egyetemista" (ami elvileg én is vagyok, legalábbis a DT szerint) kap valamilyen feedbacket a cégtől, amiben részletesen le van írva, mit is csináltam. Vicces, mert amikor megérkeztem július elején, elvileg kaptam munkatervet, hogy mikor/hol/mit/kivel fogok dolgozni. Namármost ebben a leírásban messze meg sem volt említve olyasmi, mint például "4010 project organization" vagy "workshopmoderation in German", olyanokról nem is beszélve, mint a "visualization of 4010 feasibility study for Budapest and Vienna" vagy "understanding-Greg's-secret-language"... Már ha mond valamit, mert a legtöbbször egy-két mondatos instrukcióból ("briefingből") kellet komplett és összetett prezentációkat készíteni. Szóval nagyon kíváncsi vagyok, milyen feedbacket kapok, a szomorú az, hogy nekem kell utána rohangálni. Sőt, valószínű megírni is én fogom. Pénteken még van egy utolsó konzultációm Greggel és Ricardaval (azzal a két kollégámmal, akikkel a legtöbbet dolgoztam az elmúlt hónapokban) a feedbackkel kapcsolatban, meg egy utolsó "Aniko handovert" tartunk (NEM hangover!!!), ahol minden doksit odaadok nekik, amit én csináltam, és nekik nincs meg.

Utána otthon leszek. Hogy milyen érzés? Őszintén? Nem tudom. Még csak annyira sem tudom, mint amikor kijöttem Bonnba. Akkor tiszta volt, hogy nehéz lesz, tele lesz megoldhatatlannak tűnő feladatokkal és szituációkkal, amikkel megküzdök - és büszkén jelenthetem, visszanézve nyilvánvalóan a legtöbb esetben én győztem. :o) Otthon... nem tudom, tényleg fogalmam sincs. Sokakkal akarok találkozni, sok tervem van, rengeteg elintéznivalóm és utánajárnivalóm lesz, tanulni is akarok, nyelvvizsgázni, valamit kezdeni azzal a tudással, amit szereztem az elmúlt... 13 évben. :) Nem fogok egy helyben csücsülni, az biztos.

De azért az első héten pihenni akarok. Tavaly szeptember óta nem volt igazi vakációm, lehet kinézek egy kunyhót egy erdő közepén, elvonulok és - alszom.

Valószínű az első nap után beleőrülnék. :o)

VISZLÁT OTTHON DRÁGÁIM, SZOMBAT/VASÁRNAP JÖVÖK!!!!

Segítsetek majd nekem. nagyon. nehéz. lesz.

adios

A.

MÉG KÉT HÉT!!! :o)

...and I'm coming home...

Hullajó

Hát nekem sem kell sok a boldogsághoz! Ma reggel szép napsütésre ébredtem, tökre megörültem, hogy elmehetek a parkba egy könyvvel, néhány almával és az egyetlen megmaradt árva Twixemmel, de sajna mire a mosásom kész lett, csúnyán beborult az idő. Na mondom, akkor megint itthon-ülős-olvasós napom lesz, mint tegnap... Mostanában annyira sokat esett, hogy az elmúlt héten olvastam 300 oldalt a zseniális Stephen Kingtől (kitől mástól), a Horror Királyától. Ezúttal a Desperation című könyvét vettem a kezembe, ami valahogy egyszerűen túl jól van megírva. Éppen annál a résznél tartottam, amikor bemegy a csaj a pasijával egy elhagyatott, homokviharos város egyik házába, először találnak egy levágott kezet az akváriumban, aztán az emeletről Johnny Cash-t hallanak, úgyhogy felmennek, és találnak tizenöt hullát felakasztva a fogasokra - és mikor máskor dörögne az ég Bonnban teljes erőbedobással, ha nem itt?! Ritkán sikkantottam eddig föl olvasás közben, de most sikerült. Mondjuk akkora volt a durranás, szinte egyidőben a villámmal, tudjátok, az igazi DURRR! ami néha megtalálja az embert. Ennél a pontnál döntöttem úgy, hogy a horror és a tomboló vihar valahogy nem kóser együtt, úgyhogy inkább aludtam.

Stephen King Despreation

Délután aztán odébb állt a vihar, nekem pedig mehetnékem volt, elindultam sétálni egyet. Mentem a szokásos utamon, de előbb-utóbb unni kezdtem, már hatszázszor jártam arra. Letértem hát a főútról, be valami furi ösvényre. Mentem-mentem, egyszercsak egy sírba botlottam. Aztán mégegybe. Kiderült, hogy sikerült észrevétlenül bemennem a legnagyobb (és legzegzugosabb) temetőbe, amit eddig láttam. Emlékeztem valami kapura korábbról, de azt hittem, valami parkba érkeztem. Hát, gondoltam, ha már itt vagyok, körbe nézek. Az ég még jócskán felhős volt, félhomályba burkolózott minden, ráadásul rengeteg szomorúfűz, fenyő és mindenféle egyéb fa és bokor nehezítették a szabad látást. Jah, meg a kontaklencsém sem volt bent, de hétvégén sosem hordom. Megyek-megyek, nézegetem az ősrégi sírokat, amikor hallottam valami koppanást a hátam mögött. Valami furcsa koppanást. Valahogy erős volt, és biztos nem állattól jött. Egy pillanatra lefagytam, füleltem, képzeletemben már láttam a levágott kezet az ösvény közepén, ahogy a csont véresen kificcen a végéből, és ha hátra fordulok, egész biztosan tenyérre áll, láthatom a jegygyűrűt a negyedik ujján, de csak éppen addig, amíg elkezd kúszni felém, mint valami pók, rámászik a fejemre, befogja a számat és az orromat, és megfojt.

Ne hülyéskedj, gondoltam magamban, majd indultam volna tovább, amikor megint hallottam a tompa puffanást, amikor valami nehéz és puha esik le a magasból. Éreztem, ahogy az utolsó csepp vér is elhagyja az arcomat, úristen, gondoltam, most már két kéz van ott. Vagy egy egész kéz-had. Megfordultam, és láttam...

...a gesztenyéket. Olyan vigyorgó mintájuk volt, gyönyörű fényesen ragyogott a frissen kiszabadult barna bőrük, csodásan szépek voltak, és... nagyok. A talaj tele volt avarral, ezért hallhattam tompának a puffanást. Nem kéz - gondoltam, és a legközelebbi kijárat felé vettem az irányt. Bárhol jobb, mint egy temetőben gesztenyeérés közepén, főleg száz oldal horror és két óra masszív villámlás és dörgés után. Mire haza értem újra esett. Iszonyú éhes lettem hirtelen, előkaptam a bacont meg a tojást a hűtőből, csináltam magamnak fincsi tükcsitojcsit és nagy élvezettel befalatoztam - kanállal, mert a villám valahol eltűnt. Most pedig megyek vissza King bácsihoz, hogy megtudjam, mi történt azokkal a szerencsételnekkel a Desperation nevű kis faluban.

Biztos meghalnak. Brrroouuuáááá yeahh! :o)

A.

Még 21 nap...

Három hét.

Már csak három hetem van Bonnban, szinte hihetetlen. Ez a nyár úgy repült el, hogy szinte észre sem vettem. Az idő néha áldásos zsibbadtságban kúszott el fölöttem, néha boldogan suhant hétvégéről hétvégére, tegnap pedig a biciklin ülve gondoltam bele: három hét múlva ilyenkor már nem ott lakom, ahol eddig. Furcsa, a három hónap még mindig nem sok, még csak nem is fél év, de mégis… Kicsit egy egész életnek tűnik. És miért ne lenne az?

Anikó vigyorog a bicajáról a DT előtt

A kis zugomat nagyon megszerettem, és rájöttem, nem kicsit voltam szerencsés, hogy egy olyan helyre kerültem, ahol van fürdő és még a bicajomat is tárolni tudom biztonságban – mostanában mondjuk kint alszik az ajtóm előtt, egy kis falmélyedésben, mert többé én le nem megyek a pincébe, csak ha mosnom kell. Egy srác múlt héten jött ugyanúgy dolgozni a DT-hez, mint én, és mielőtt kijött, megkérdezte tőlem facebookon, mit tudok ajánlani szállásnak. Mondtam neki, hogy csak egy jótanáccsal szolgálhatok: Tannenbuschba ne menjen. A csákó megérkezett múlt hét hétfőn Bonnba két hatalmas bőrönddel, elment a Studentenwerk központjába, és két óra várakozás után kért szállást. Kapott… Tannenbuschban, a 2. épületben, ahol (mint kiderült) saját fürdőszoba sincs. Ráadásul az első emeleten lakik, ahol köztudott, hogy a konyhák borzalmasak, és öt emberrel osztja meg a fürdőszobájukat. Két méter magas, telivigyorú, szimpatikus hozzáállású csákó, de azért felfedeztem ugyanazt a kétségbeesést a szemében, amit én éreztem az első héten itt. Na majd belejön.

 Amikor Angliában voltam, sokszor kérdezték, mi volt a „highlight” amíg ott voltam. Ez egy hét esetében egészen egyszerű, tudsz ilyeneket mondani, hogy a Lego Land vagy a londoni út, vagy az angol kocsi vezetése, kacsaetetés, hajókázás, múzeumlátogatás, reggeli angol módra, ilyesmik. Nade három hónap esetén? Kicsit neccesebb. De én nem kímélem az időt, gyűjtögetem a listámat, és ha eljön az ideje, közzéteszem. Amíg még emlékszem rájuk. J

Most süt a nap itt Bonnban, ami csoda, úgyhogy összecűgölöm magam és nekiindulok a nagyvilágnak. Ha mázlim van, találok egy múzeumot nyitva, ha nincs, veszek egy „biciklizz a Rajna partján 580 kilométert” c. könyvet (ezektől hemzseg minden könyvesbolt), és elindulok neki a Rajnának a cangámmal.

AzErő LegyenVeletek! Mert még három hét, és jövök!!!

A.