Ima

Ó, a gyermekkor istenei halhatatlanok!

*

Szeret, mulandót szeret, aki él!

*

- Mit látsz, mikor eloltod a villanyt?

- Nem tudom megmondani, mi az, de tudom, hogy az enyém.

*

A fantázia egy szem, egy csodálatos harmadik szem, amely szabadon figyel. Gyerekként ez a szem százszázalékos tisztasággal lát. Az idő előrehaladtával viszont a látása kezd elhomályosulni... egy nap pedig a kidobó beenged minket a bárba anélkül, hogy elkérné a személyi igazolványunkat. Ennyi, tessék. A tekintetünk. Valami a tekintetünkben. Nézz tükörbe, és szólj, ha nincs igazam.

*

Mindannyian száműzzük a Fogtündért, meggyilkoljuk a Télapót, megöljük a Babszem Jankót üldöző óriást. És a szegény, öreg mumus! Újra és újra halálba röhögjük.

*

Úgy hiszem, hogy végeredményben mindannyian egyedül vagyunk, és minden komoly és hosszan tartó emberi kapcsolat mindössze a létezéssel szükségszerűen együtt járó ábránd.

Szublimáció

Ezt a bejegyzést azzal kezdeném, hogy nyomatékosan leszögezzem: az életem nem borzalmas. Nem tudom, milyen, de nem borzalmas.

Ma egy nagyon érdekes perspektívát mutatott nekem valaki. Az életemet helyezte górcső alá, de egy eddig ismeretlen kontextusban: az olvasmányaimmal összehasonlítva. Azon akadt fenn az illető, hogy horrort olvasok. Ő ezt eddig valahogy nem szűrte le a beszélgetéseinkből, és felettébb érdekelte a téma. Kicsit meséltem neki Stephen Kingről (aki már milliomos lenne, ha minden alkalommal kapna egy forintot, amikor leírom/kimondom a nevét... nem mintha így nem lenne elég pénze szegénynek), de előtte az is szóba került, hogy-s-mint vagyok mostanság. Miközben meséltem a velem történő dolgokat, sűrűn használtam a "borzalmasan", "rettentően", "félelmetesen", "iszonyatosan", "eszméletlenül" és hasonló, végleteket súroló szavakat. Nekem persze nem tűnt fel, de ő észrevette. Azt is, hogy ugyanezeket a szavakat használom, amikor a horrorkönyvekről mesélek neki.

Egy olyan kérdést szegezett nekem, amit eddig senki, még én magam sem tettem meg, nem is merült fel bennem hasonló: vajon azért olvasok borzalmas dolgokat, mert borzalmas az életem, vagy azért borzalmas az életem, mert borzalmas dolgokat olvasok? (Az olvasok mellé halkan oda lehet biggyeszteni az írok szócskát is, habár ezt még igencsak félve és meggondolatlanul.)

Nem tudtam azonnal válaszolni. Tényleg, melyik is? Freud egyik fogalma, a szublimáció alatt azt érti, hogy a művész egyfajta terápiát végez a mű alkotása közben. Író esetében "kiírja magából" a szemetet, ami benne van (vagy a szépet/jót/csodásat, kinek mi...) Ezt tudjuk. De mi történik, ha a mű végez a művészen terápiát? Furcsa elgondolás, és fel kell hozzá tenni azt, hogy az átlagos olvasó is lehet művész. Kicsit követhetetlen, igaz? De miért ne lehetne? Miért is ne lehetne egy olvasó művész, a mű (esetünkben mondjuk egy horrorkönyv) pedig áttelepszik rá, a betűk beleégnek a bőrébe, a fejébe, míg egy tökéletesen üres laphalmaz lesz csak a kezében, a könyv betűi pedig beleisszák magukat az életébe. A végén pedig a könyv "írja ki magából" a szennyet/szépet/jót. Miért is ne lehetne?

A kérdésre egyébként az volt a válaszom, hogy nagyon remélem, a környezetem "borzalmas", és ezért olvasok "borzalmas" dolgokat, mert ha fordítva történne, akkor az azt jelentené, hogy én vagyok a "borzalmas", és ebből a környezetem is kapna. A másik lehetőség valahogy nem tetszik. Persze kinek tetszene, ha a műve egyszercsak ellene fordulna? Olvassátok csak el Stephen King (egymillió+egy) Duma Key című remekművét. De...

...miért is ne lehetne?

Az életem nem borzalmas. Kicsit néha tele van szélsőségekkel, de ez manapság már mindennapos. Remélem. És könyörgöm, ezért ne pofozzanak föl!

A.

A földi pokol egyik bugyra

Alig egy hete egészen váratlanul, egy hirtelen elhatározásból elmentem az oktogoni Millenium könyvesboltba, és megvettem Stephen King Danse Macabre című könyvét. Két okból: először is, mert ez a mű még hiányzott a King-gyűjteményemből (ugyan az még így sem teljes), másodszor pedig mert ez volt a leghosszabb SK könyv a polcokon. Lekaptam hát, még épp zárás előtt voltam, gyorsan kifizettem és mentem tovább a fagyizó felé, hogy meghívjam nagyimat egy körre.

A könyvet már aznap este elkezdtem olvasni. Először döbbenten tapasztaltam, hogy ezúttal nem egy horror-regényt tartok a kezemben, hanem egy horror-tanulmányt. Egy 640 oldalas, tömény tanulmányt, tele évszámokkal és furcsa nevű emberek még fucsább című műveivel. Mégis, szinte már a legelején beleszerettem a könyvbe, csórtam hát Mamitól egy ceruzát, és lelkesen elkezdtem aláhúzogatni azokat a dolgokat, amikről azt sem tudtam, hogy iszik-e vagy isszák, de később utána akartam járni. (Ez a szokásom egyébként a magyarórák hatására alakult ki... Timárnak lehet köszönni az alábbiakat!)

Ma korán hazaértem a városból (bent kellett aludnom nagyiméknál), és éppen volt egy kis szabadidőm, ráadásul az internetünk is meggyógyult. Fogtam hát, befészkeltem magam az ágyamba, ölembe kaptam a laptopomat, és elkezdtem módszeresen beírogatni google-ba és youtube-ba a könyvből kiemelt szavakat és neveket, amiket érdemesnek találtam egy kis kutatásra.

Az egyik rész már korábban felhívta a figyelmemet. Ott esik róla szó, ahol Stephen King azt próbálja levezetni, hogy miért néznek és olvasnak az emberek horrort, amikor a világban olyan sok szörnyű dolog van (főleg a II. világháború után érthetetlen a dolog, King ugyanis állítja, hogy abban a háborúban az emberiség majdnem maradéktalanul kiaknázta a gonoszság hogy-s-mintjeit - ebben sajnos egyet kell értenem vele). A kérdésre (miért nézünk horrort?) sok-sok választ felsorol, de most nem ez a lényeg. Engem az fogott meg, hogy Stephen King ezt írja: "...hiszen olyan csúnyaságokkal kellett megbirkóznia [az emberiségnek], mint Dachau, Hirosima, a gyermekek keresztes hadjárata, a kambodzsai éhezés, vagy a Guyanában, Jonestownban történt borzalmak." És ennyi. King természetesnek veszi, hogy az olvasó tisztában van vele, hogy ő miről beszél - miért is ne tenné, hiszen alapvetően amerikaiaknak írta a könyvet, ráadásul 1981-ben, szóval nem lepődtem meg, hogy nem tudom, mi az a Dachau vagy Jonestown. De aláhúztam. Aláhúztam...

Jonestown. Most egy nagyon csúnya történet jön, úgyhogy ha nem vagy éppen kellően kipihenve, vagy fél lábbal a depresszióban tocsogsz, akkor ezt a bejegyzést ne olvasd tovább. Komolyan.

Szóval Jonestown. Tegye fel a kezét az, aki tudja, miről van szó. Istenem, miért ilyen kevesen? A könyv lábjegyzetében ez olvasható: "1978. november 18-án, a Jim Jones által alapított és Kaliforniából a dél-amerikai Guyanába áttelepített "Peoples Temple" nevű amerikai szekta több mint 900 tagja követett el öngyilkosságot, az áldozatok között csecsemők is voltak, akiket saját anyjuk mérgezett meg ciánnal." Ebből a dátum és Jim Jones neve igaz. Utánanéztem a dolognak, mert nem akartam elhinni. A youtube-on rábukkantam egy dokumentumfilmre, ami a témával foglalkozik, ezért egy kicsit helyesbíteném a lábjegyzetben (a fordító által odabiggyesztett) marhaságot. Jim Jones nem szektát, hanem egyházat alapított, az 1950-es években. A Nép Egyházát, ami olyan sok amerikait megfogott (főként feketéket), és közülük is sikan a családjuknak érezték a közösséget, Jones-t pedig annak, aminek éppen látni akarták: apának, megmentőnek, vezetőnek, Istennek... Jim Jones egyébként egy pszichopata őrült volt, de a veszélyesebb, a felszín alatti őrültek közül való volt, és mint ilyen, természetesen az emberek élére állt. A szónoklás művészetét az anyatejjel szívta magába, a gonoszságot pedig az alkoholista apjától örökölhette. Jim Jones elhitette a híveivel, hogy a világ gonosz, a kapitalizmus az ellenség, ezért 1976-ban (két évvel a tragédia előtt) elvonultak az egyházzal Guyanába, ahol létrehozták Jonestown-t, a kis kommunista utópiájukat. Tették ezt gyakorlagilag egyik napról a másikra. Az emberek eladták a lakásukat, a templomnak adták minden pénzüket, és követték Jonest Guyanába, a földi paradicsomba.

Az, hogy "a történelem legnagyobb tömeges öngyilkossága", egyszerűen röhejes, teljes hazugság. Ez nem öngyilkosság volt, hanem gyilkosság. Rögeszmével is lehet gyilkolni. Az áldozatok egyharmada gyerek volt még, teljesen kiszolgáltatottak voltak. A neten meg lehet hallgatni, készült egy hangszalag, ami rögzítette Jim Jones beszédét, miközben a tragédia megtörtént. 909 ember (legalábbis a film szerint, más forrásokban olvastam párral többet is) halt meg ciánmérgezésben - aki pedig nem itta meg a ciánnal mérgezett narancslevet, annak vagy intravénásan beadták a mérget, vagy egyszerűen hátbalőtték. "Hurry, hurry, my friends, hurry!" "Let the children first!" "We didn't commit suicide. We committed an act of revolutionary suicide protesting the conditions of an inhumane world." - mondja Jim Jones, miközben a háttérben hallatszanak az emberek sikolyai, a gyerekek sírása, a tömeg zaja. Ennél a résznél egyetlen egy szó jut az eszembe, ahogy annak a túlélőnek is, aki nyilatkozik: FUCK!

Két sokkoló tanulságot vontam le, miközben néztem a túlélők interjúját az interneten. Az egyik az volt, hogy ezek teljesen normális, hívő emberek voltak. Nem őrültek, nem elkeseredettek, boldogok voltak, a mennyországban érezték magukat a kis közösségben, eszük ágában sem volt megölni magukat, csak egy emberibb világot akartak maguknak. Egy kis békét. Mégis megtették, és valóban legtöbben önként. Hogy miért? Mert az istenük azt mondta nekik, hogy ez a megoldás. Mert benne voltak egy rendszerben, amiben hittek, ami vigyázott rájuk, és feltétel nélkül bíztak ebben a rendszerben, annyira, hogy a saját túlélési ösztönük is eltompult. Nem először történik ilyen a történelemben, nem igaz? A náci diktatúrát éltető emberek is azt hitték, hogy a helyes dolgot cselekszik, miközben legyilkolták a hat millió zsidót. Mert elhitették velük.

A másik döbbenetes tény, hogy én erről az egészről nem hallottam. Oké, nem vagyok egy nagyon művelt ember, de kíváncsi lennék, hogy Közületek hányan hallottak Jonestown-ról korábban? Remélem, akik akkor éltek, valamennyire emlékeznek rá, vagy rémlik nekik valami. Miért nem tudunk mi erről manapság? Nem azért kéne tudnunk róla, hogy szörnyülködjünk, és egy kicsit katasztrófa-turistáskodjunk, hanem azért, amit az egyik áldozat a búcsúlevelében írt: ennek a tragédiának nem szabad feledésbe merülnie. Beszélni kell róla. Mert Jim Jones csak egy átlagos őrült volt, akiben hatalmas energia, gonoszság és káosz lakozott. De az eset tökéletes példa arra, hogy mennyire nem láthatsz ki a saját dimenziódból. Mennyire be vagy határolva, és mennyire nem tudhatod, hogy az, amit most helyesnek, normálisnak gondolsz, az kívülről, valamiféle objektív szemszögből tényleg a helyes út-e? Honnan tudhatod?

Aki pedig megmenekült abból a földi pokolból (amit pár órával korábban sokan a saját földi paradicsomuknak hittek), alig vannak egy páran. Az esőerdőbe tudtak menekülni Jones fegyveres őrei elől, a bokrok közé, ott húzták meg magukat. De a házastársuk, az anyjuk, a nagymamájuk, a gyerekük, az egész családjuk ott halt meg, sok esetben a szemük előtt vagy a karjuk között. És végignézték, ahogy a többi 900 ember meghal. Az egyik túlélő úgy nyilatkozott, hogy sokszor gondol arra, bárcsak ő is ott halt volna meg, és akkor nem kellene átélnie az emlékezést.

Nagyon szeretnék erről beszélgetni. Mert ezért olvassuk King idióta horrorkönyveit is: hogy a saját félelmeinkkel tisztába jöjjünk. Hogy meglássuk a világ legrondább, legszörnyűbb részeit, és megemésszük őket. Mert nincs, amit az emberiség ne tudna megemészteni. És az egyénnek is csak sok-sok beszélgetés és gondolkodás útján sikerülhet. Ha pedig mégsem sikerül, akkor elmehetsz a sivatagba kitépni a saját szemed, majd felkiálthatsz:

- Még mindig látok!!!

A.

Apu ajándéka

Na kinek az aláírása van a sapin? NANÁ, HOGY BUTTON!!:-D Köszi, Apu!

Barátom vagy!

Van egy új elméletem. És, mint minden elméletem, ez is egészen biztosan megdől egy idő után. Azért leírom.

Évek óta hallgatom, hogy antiszociális vagyok. Régen a barátomnak azt mondtam, hogy nekem nem kellenek barátok, mire ő rögtön rávágta, hogy mindenkinek kellenek barátok, és még meg fogom bánni, hogy így gondolom. Természetesen igaza lett. Eszter húgom rendszeresen grimaszt vág, amikor valakiről rossz véleményt mondok, szerinte nekem mindenkiről rossz véleményem van – mondjuk ő akkor is kikészül, ha az egész hétvégét otthon töltöm, ami néha engem is megvisel, de közel sem annyira, mint őt.

És jönnek a kérdések. Tényleg antiszociális vagyok? Tényleg nem látom másokban a jót? Mi a hiba bennem? Miért vagyok egyszerűen képtelen arra, hogy barátokat szerezzek vagy tartsak meg? Miért van az, hogy az elmúlt egy hónapban (a nyáriszünet óta) egészen pontosan húsz darab hívás van a telefonomban, aminek a fele nem fogadott, a többi pedig valamelyik családtagommal folytatott (maximum három perces) beszélgetés?

Hol vannak a barátok, kérdem én? Immáron több éve.

Amióta az első ember elültette a bogarat a fülembe, miszerint antiszociális, depresszív, kommunikációra képtelen, konzervatív és merev vagyok, azóta érzem a szorítást. Bűntudatot. Félelmet. Megfelelni akarást. Nem tudom. El sem tudjátok képzelni, mennyit rágom magam azon, hogy megfejtsem ennek a furcsa kapcsolat-taszító létnek az igazi okát. Mert hiába néz rám a húgom rosszallón, hiába próbálnak megtanítani "kofásan" járni a megszokott járásomhoz képest, egyszerűen nem vagyok képes megváltozni, mert nem tudom, mit változtassak. Döntéseket? Értékrendet? Szemléletet? Személyiséget? Mit?

Hát, ezen rágtam magam olyan sokáig. Aztán beugrott valami furcsaság - egy ideje próbálom (segítséggel) megfejteni, hogy a téli hónapokban miért voltam letargikus. Jólvan, mondjuk ki, elviselhetetlenül mélabús, búvalbaszott szörnyeteg voltam, mindenre és mindenkire ugrottam, törtem-zúztam, nem voltam önmagam. Egy furcsa szorítás volt bennem végig, amit megpróbáltam kiadni, persze eredménytelenül. Sajnos nem sikerült megfogni. Tünetkezeltem, és kijöttem a bajból, de messze nem oldottam meg a helyzetet.

Most jön az új elméletem. Attól tartok, hogy a téli letargiám igazi oka nem az volt, hogy egyedül vagyok, mert basszus, körülnézek, és azt látom, hogy nem vagyok egyedül. De nem ám! Az igazi ok (szerintem és jelenleg) úgy tűnik, az volt, hogy megpróbáltam más lenni. Azt vallottam, hogy az rossz, ahogy én csinálom, és az rossz, ami vagyok. Szerintem is sokkal attraktívabb és jobb egy olyan személyiség, aki varázsütésre barátkozik, akiért rajonganak a körülötte lévők, akit szeretnek és tisztelnek, és egyszerűen a természetéből fakad a lazaság, magához vonzza az embereket, mint fény a szúnyogokat. De én egyszerűen nem ilyen vagyok. És nem szeretnék életem hátralévő részében azon szorongani, hogy mit is kéne tennem annak érdekében, hogy könnyebben teremtsek kapcsolatokat. Nem akarom, hogy ez a szorongás még jobban beleivódjon a mindennapjaimba, el akarom végre fogadni azt, hogy ilyen vagyok, és kész. Talán majd valaki egyszer megoldja ezt a problémát, talán én leszek az, talán egy kapcsolatom, esetleg egy barát, környezeti hatás, ufók, nem tudom.

Hát ez az új elméletem. És ez nem azt jelenti, hogy nem szeretek barátkozni, egyszerűen csak azt, hogy nem tudok. Jelenleg is úgy érzem, hogy igenis vannak olyan emberek, akikre számíthatok (és nem családtagok…), akiket felhívhatok, ha gondom van, és találkozhatok velük, ha éppen nem a Balcsin nyaralnak. Nem mondom, hogy nagyon sok ilyen van, de azért néhány. Azt sem mondom, hogy a barátaim, mert ez egy olyan furcsa kategória lett ma.

A barátom vagy?

Persze! A barátod vagyok.

Aha.

A.