Hey Everybody,
sokaktól kaptam különböző csatornákon keresztül tapintatos üzeneteket, hogy nagyon gyorsan írjam tovább a blogomat, mert még esetleg bajom esik. J Ezúton is köszönöm nekik, íme az eredménye.
Drágáim! Bizony nem írtam olyan sűrűn, mint az elején, és ennek sok-sok oka van. Az egyik fő ok az, hogy örülök, ha élek munka után, és az időjárás sem sokat tesz hozzá a jókedvemhez – folyton esik, borult, tél van Bonnban. Sokszor esik, amikor jövök hazafelé, de már vettem magamnak nagyon baró esőkabátot három euróért, szükség esetére pedig esőnadrágom is van. Már csak esőcipő kéne… A másik ok egyszerűen az, hogy nem nagyon történik semmi. Ma reggel még lustálkodtam az ágyamban, és azon gondolkoztam, miről írhatnék, ami izgi. Három dolog jutott eszembe, és a további nyavalygások helyett inkább bele is vágnék az elsőbe (nem az esőbe). Legyen a címe…
Chen
Chen az egyik lakótársam, vagy nem is tudom hogyan nevezzem azokat a furcsa alakokat, akik a Tannenbusch 1-ben, a 11. emeleten tengetik napjaikat. Chennel kedden találkoztam először, amikor egy heti szennyesemet cipeltem le a mosószobába (ami persze a pincében van), és segített kinyitni a liftajtót. Amikor jöttem föl, még mindig a konyha körül ólálkodott, és elkezdett furcsa kérdéseket feltenni, mint pl. diák vagyok-e, mióta vagyok itt, ilyesmi. Tényleg azt hittem, valami furi beépített ember, aki csekkolja, ki-mit csinál. Szépen beszélt angolul, alapvetően szimpatikusnak tűnt, de a kérdések nem tetszettek.
Aztán később bekopogott a szobámba. Eddig az egyetlen „lakótárs”, aki bekopogott, az IT-csákó Christian volt, lengyel származású őslakos ebben a porfészekben, de már egy hete kiköltözött (minden patkány elhagyja a süllyedő hajót). Kicsit meglepődtem, amikor Chen állt az ajtóm előtt, de hoztam az udvarias formámat – erre meghívott kávézni csütörtökön. „The reason of my sleapless nights”, mondanánk a cégnél, és tényleg rémálmom volt kedd éjjel, a szokásos pókos, megint sikongatva ugrottam ki az ágyamból és letaroltam a szárítómat, ami a szoba másik felében volt felállítva. Nem mintha olyan nagy lenne a szobám, de azért mégiscsakmár! Kicsit kijöttem a rutinból az ilyen álmok terén, úgyhogy sokáig tartott elhitetni magammal, hogy ez a hely nem életre lett teremtve, alias a pókok tömeges felbukkanásának esélye igen csekély. Főleg az ágyam alól.
A történet lényege Chennel az, hogy túl vagyok életem első külföldi randiján, ráadásul egy indiaival. Anyunak nagy kő esett le a szívéről, amikor megtudta, hogy nem vietnámi, nem arab és még csak nem is afrikai. Körülbelül akkora fogok igazán beilleszkedni a 11. emeleti közösségbe, amikor visszamegyek Magyarországra. Nade ezért teremtette az Isten az internetet meg a facebookot, nem? Ráadásul rengeteget tanulok a diszkriminációról – a saját bőrömön. Kevésbé van arról szó, hogy itt ÉN vagyok a kisebbség európai létemre, hanem inkább az én diszkriminációmról tudok meg rengeteget. Könnyű ugyanis otthon a sulipadból mondani a szépeket, amikor viszont szemtől szembe áll veled egy srác, aki meghív egy sima kávéra, nem tudom nem észrevenni a bőre színét, a fekete szemét és a furcsa akcentusát. Az afrikai szomszédnőmtől pedig eddig kifejezetten rettegtem (néha furcsa hangok jöttek át... mintha ölnének valakit!), tegnap viszont a folyosón beszélgettem éppen Chennel, amikor megérkezett a pasijával. Chen ismeri a csajszit, együtt szoktak futni, és képzeljétek, az afrikai vadasszony mosolyogva mutatta be német, fehér bőrű barátját, majd bezárkóztak a szobába egy üveg bor társaságában. Megoldódott a hang-rejtély...
Szóval leomlott néhány szép elméletem, újat kell felépíteni, csak hogy néhány év múlva megint leomoljon. Így lehet csak előre haladni, még ha néha alapvető hitekről és gondolatokról van is szó. Hiszen nem kicsit voltam berezelve csütörtök este egy szimpla kávétól, pedig kifejezetten szép élmény volt! Látnotok kellett volna. Vicces volt!
Második történet: biciklitúra Ahrweilerig és vissza az esőben.
"Team-building" néven kedden biciklitúrán voltunk a csapattal, és Stephan immár rutinszerűen kiválasztotta a legesősebb napot, ami a hónapban előfordult. Hajnalban arra ébredtem, hogy veri az ablakomat az eső. Pontosan az ilyen esetekre dolgoztam ki a B tervet: U-Bahn és busz. Eddig nem kellett bevetnem, most viszont egész biztos ezt a verziót választottam volna. De nem, biciklitúra van, úgyhogy elővettem az összes vízálló cuccomat, a bukósisakomat, minden karácsonyfa-kiegészítőt a bicajomra, a hátizsákomat, elraktam két almát (ha esetleg bálnákat lehet etetni útközben) és nagy optimistán elindultam.
Hogy is írhatnám le? Felemelő érzés, ötször erősebbnek érzed magad tőle, és néha elszállsz. Nem, nem LSD. Ez a szakadó esőben biciklizés kihagyhatatlan élménye. Vagy nevezhetném bicikli-merülésnek is, mert tulajdonképpen alulról, felülről, oldalról, mindenhonnan víz jött, egy idő után teljesen mindegy volt. Az irodában volt a találkozópont, az épületbe belépve egy pillanatra beugrott Apu: amikor először mentünk együtt az irodába bemutatkozni, és azon parázott, hogy „működik-e itt a farmernadrág”… Vigyorogva caplattam végig csuromvizes zokniban és csöpögő hajjal az öltönyös emberek között az irodának a túloldalára a többiekhez, ahol ugyanolyan ázott kollégákkal találkoztam, mint amilyen én voltam. Ez kifejezetten megnyugtatott. Aztán röhögőgörcsöt kaptunk Stephantól, a Bosstól, aki rövidnadrágban, zokniban és egy hatalmas hátizsákkal a hátán érkezett. Természetesen egy négyzetcentimétere sem volt száraz. Nem lehetett rá haragudni.
Az eső körülbelül tíz órakor elállt, úgyhogy zoknis-reggelit tartottunk a kantinban, rengeteget nevettünk és sok-sok insider-fotó készült. Utána nagy optimistán elindultunk a röpke 45 kilométeres túránkra (ami eredetileg 30 kilométeresre volt beígérve), Linzig szép időnk volt, de amikor átkompoztunk a túloldalra, kezdett megint csöpögni. Aztán esni. Majd zuhogni. Ekkor jelentette ki Stephan, hogy mivel háromra asztalrendelésünk van Ahrweilerben, nem állunk meg, már csak öt kilométer. Ami tíz kilométert jelentett zuhogó esőben és szélben. Na akkor megnőtt kicsit a főnökgyilkosságok esélyessége, de nagyon finom pezsgőt, bort és sajtot kaptunk cserébe, úgyhogy megbocsájtottunk. Egyelőre…
Harmadik történet: szerződés.
Kicsit nagyon elegem van ebből a témából, megkeseríti az életemet, és nem tudom, hogyan lehet nyugodtan dolgozni, hogy közben folyton csesztetnek a szerződés miatt. Leginkább sehogy. José, akivel még soha nem találkoztam, tegnap írt Stephannak e-mailt (engem cc-re rakott), aztán Tobinak (megint cc…) és még Danielának is, a csapat titkárnőjének (cc….), hogy „Anikó még mindig nem küldte el a szerződését és a dokumentumokat”. Namármost. 1: megszerezni a német adókártyát úgy, hogy a német nyelvtudásom a gyroskérésig és a Scheiße-ig terjed, nem túl egyszerű. Főleg nem akkor, ha a „Finanz Amt” egészen pontosan akkor van nyitva, amikor én melózom. Csütörtökre ki kellett vennem egy szabadnapot, hogy be tudjak menni. 2: kamuznom kellett, hogy német bankszámlát nyithassak, ebben az országban ugyanis az Európai Unio ellenére nem nyithatsz bankszámlát, ha nem laksz Németroszágban minimum hat hónapig. Sikerült kifognom a Volksbankban egy nem túl intelligens nénit és az egy hete ott dolgozó asszisztensfiúját. Néhány homályos célzással arra, hogy az egész életembe a T brand világuralmára szentelem (természetesen Németországban dolgozva), sikerült elérnem a célom. Mondjuk elkérték a szerződésemet a kollégiummal, amin feketén-fehéren le van írva a két hónap, de amikor elkezdtem siránkozni, hogy milyen iszonyú az a hely, és hogy egész biztos napokon belül elköltözöm Bad Godesbergbe, ami a legdrágább része Bonnak, megenyhültek. (Ennél a résznél a Sors nagyon jó rendezőnek bizonyult, ugyanis sms-t kaptam az iPhone-ra, amit látványosan elővettem és újgazdag-fejet vágtam). Szóval nem kevés színészi tudásra van szükség ebben az országban, ha külföldiként bankszámlát akarsz. Az egészségbiztosítótól pedig… hát nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Két hete elfaxoltam nekik a papírokat, és vártam. Vártam. Egyszer hívtam őket múlt héten, de nem vették fel. Most már égető lett egy picit a dolog, kétszer kellett csörgetnem, hogy valaki felvegye. Ez a Valaki egy férfi volt, csekély angoltudással, és szerintem vagy LSD-zett, vagy megkérték a kezét, de komolyan olyanokat mondott, hogy majdnem leestem a székről, annyira nevettem (vagy sírtam? passz...). Nagyon viccesnek találta például a nevemet, amit minimum öt percig próbáltunk lebetűzni. Megkérte, hogy neveket csatoljak a betűkhöz, és amikor a C-re csak a Cézár jutott eszembe, elkezdett röhögni: „Ceasar, that’s good, very good!”. Majd nevetett még egy ideig, miközben biztosított, hogy ő nekem dolgozik, a nap 24 órájában. Nem akartam elhinni… 12 perc múlva (ami a nevem lebetűzésével és az e-mailcímem leírásával telt) kiderült, hogy már két hete megvan a dokumentum, ami kell nekem, csak nem küldték el, ugyanis nem kértem. Hát kérni kell! Oké, ezt megjegyeztem magamnak. Mélyen. Fúú, nagyon mélyen...
Tanulság: a bürokrácia mindenhol ugyanolyan gusztustalan a Világ Minden Pontján. Remélem, jövő hét elején már minden dokumentum meglesz, egyedül az adókártyától félek, mert azt csak csütörtökön igényeltem. Max elküldöm az eddigi dokumentumokat (kb. 20-25 OLDALNYI anyagot – könyörgöm, három hónapot melózom itt!), a tax-card meg megy majd utána. De most én hívom fel őket, mielőtt óriás magenta betűkkel felírják a T-épület homlokzatára, hogy „Aniko Tarczy has STILL NOT SENT THE FUCKING DOCUMENTS!”
Ma szar idő van, mint mindig, de este elvileg megtanulok indiaiul főzni a konyhában, nem tudom, hogy az „indiai” vagy a „konyha” része fog-e megölni. De kiürítem a fejemet, eldobom az előítéleteket, és megveszem a koporsót.
Jó lesz! J
Adios.
A.
