Valami furcsa

Tegnap egészen megdöbbentő élményben volt részem. Indultam hazafelé a magyar előkészítőről (Semmelweis utca), és le kellett mennem az Astoria aluljárójába. Elindultam a lépcsőn, amikor egy „Hi!”-t hallottam magam mögül körülbelül egy-két lépésre. Megfordultam, és egy sötét-fekete néger állt mögöttem, tudjátok, az a típus, amelyik olyan nagyon-nagyon fekete. Sötét napszemüveget és szinte teljesen fekete ruhát viselt, és fülig ért a szája. Gondoltam, eltévedt, vagy kérdezni akar valamit, ezért széles mosollyal az arcomon visszaköszöntem: „Hi!”. Épp leértünk közben a lépcsőn, amikor ő gyors két lépéssel lefaragta a köztünk lévő távolságot, és megragadta a hajamat.

- Nice hair! – mondta. Teljesen leblokkoltam, a mosoly az arcomra fagyott. Első gondolatom az volt, hogy futni kéne, de mégiscsak nevetséges lenne elfutni fényes nappal… Ő nem zavartatta magát, tovább beszélt hozzám (továbbra is a hajamat tapizva):

- How are you? Fine? What’s your name? Where are you goin’? – és így tovább, és így tovább. Özönlöttek felém a teljesen privát kérdések, miközben még mindig a kezében volt a hajam, az idétlen mosoly a fejemen, mentünk befelé az aluljáróba. Lassacskán kezdtem tényleg nagyon megijedni, úgyhogy valami olyasmit motyogtam, hogy „sorry, I’m in a hurry”, azzal elkezdtem majdnem futni kifelé az aluljáróból. A hajamat szerencsére elengedte, de még egy ideig utánam jött, kérdezgetve, hogy „really? are you in a hurry?”, de szerencsére neki a metró felé kellett mennie, nekem meg a buszhoz, fel a szabad levegőre.

Felérve néhány percembe telt, mire kissé lenyugodtam, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy ugyan mi a frász volt ez? Persze az volt az első ötletem, hogy biztos valamelyik következő kérdése az lett volna, hogy nem akarok-e jól fizető állást külföldön, vagy valami hasonló, de további töprengés után felmerült bennem, hogy mi van, ha ő tényleg csak barátságos akart lenni? Lehet, hogy ott, ahonnan ő jött, ez teljesen természetes, hogy a pasik csak úgy megfogják valakinek a haját az utcán, elkezdenek kedvesen csevegni vele. Ezt kicsit megcáfolta az, hogy a hajam egyáltalán nem sorolható a kiugróan szép kategóriába, főleg nem egy két és fél órás előkészítő után - kifejezetten csapzott voltam.

Azt viszont biztosra tudtam, hogy az én intimszférám ennél sokkal-sokkal szélesebb, és kizárólag kettő darab ember nyúlhat külön engedély nélkül az én hajamhoz: a fodrászom és az anyám. Senki többet harmadszor. Amikor megfogta a hajamat, úgy éreztem, minta valamilyen módon a lelkemet ragadta volna meg, mert a hajam az egyik legkényesebb intimzónám. Más lett volna, ha a karomat fogja meg, vagy a vállamra teszi a kezét, ne adj’ isten a derekamat karolja át. Nem mondom, ez esetben is pánikba esem, de ez a haj-dolog… Nehéz megfogalmazni, miért ilyen kényes pont ez az embernek. Anyum azt mondta, hogy az Avatarban sem véletlen, hogy a hajukkal érintkeznek a Na’vik. :)

Hát ez történt velem. Utólag persze meglehetősen ostobának érzem a reakciómat, de amikor az ember élesbe kap egy szitut, nem valószínű, hogy úgy tud reagálni, ahogy azt hosszas gondolkodás után tenné. Rögtönözni kell.

A.

Álmomban már nem repülök

Ma tudtam meg, hogy vannak olyan emberek, akik nem emlékeznek az álmaikra. Álmodnak, de később, amikor felébrednek, egy aprócska kis foszlány nem sok, annyit sem tudnak felidézni.

Akik viszont álmodnak, azok sem mindig tudnak repülni álmukban - vagy legalábbis nem emlékeznek ilyen álmukra. Én kiskoromtól kezdve tudtam repülni, és amikor ez megtörtént, álmaim olyan mély (és nagyon jó érzéssel kevert) nyomot hagytak bennem, hogy sokra mai napig emlékszem.

Talán a legmeghatározóbb, amit még óvodás koromban álmodtam, a Jézus-álom volt. Még jártunk a biatorbágyi gyülekezetbe (jóóó régen volt már!), és a gyerekórán tanultunk mindig Jézusról. Halvány fogalmam sem volt, hogy ki ő, folyton kevertem Istennel, nem értettem, miért javítanak ki, ha Isten helyett Jézust mondok - mára már tiszta előttem a különbség, és az is, hogy jó hülye volt az a felnőtt ökör, aki kijavított, mert végülis Jézus és Isten egy és ugyanaz. Lényegtelen, Jézus végül nem határozta meg az életemet, annál inkább a róla álmodott álmom a személyiségemet.

Történt egyszer réges-régen, hogy volt egy képzelt alteregóm, akiről biztos meséltem már Nektek - ugyanúgy nevezték, mint engem, ugyanolyan idős volt, egyfajta Esti Kornél szerepet töltött be az életemben. Mai napig meg-megjelenik nálam, de csak nagyon válságos időszakokban. Egy szó mint száz, ezzel az "alakmással" álltam álmomban a házunk hátsó kertjében található dombon. Az álom meglepően egyszerű volt, ahhoz képest legalábbis, hogy milyen összetett és bonyolult álmokat tudok néha termelni. Ez esetben egészen letisztult volt a kép: Jézus baloldalán alteregóm, jobb oldalán pedig jómagam álltunk. Jézus csupa-csupa fehérben volt, mezítlábasan. Azt mondta, hogy beszélgetni akar velünk, erre megfogta a kezünket, és mi a kezét fogva lerepültünk vele a domboldalról, átrepültünk a kerten, és a kert végében található gyümölcsösnél értünk talajt. Ennyi volt az álom, de mindez az én saját szemszögemből pergett le bennem: ahogy megfogom Jézus hatalmasnak tűnő kezét, ahogy érzem, amint átáramlik valami furcsa meleg az ő kezéből az enyémbe, majd felemelkedünk, de én már a saját erőmből/képességemből repülök. Látom, ahogy alattam 4-5 méterre elsuhan a kert, és tudom, hol fogunk leszállni. Extázisszerű állapot volt, olyan tiszta boldogság, amit nem tudok semmihez hasonlítani. Abban is biztos vagyok, hogy az orgazmushoz sincs túl sok köze, mert ez az érzés valahogy a lelkem kielégülése, ami talán csak a kisgyerekeknél lehetséges.

A Jézus-repülés óta rengeteget álmodtam arról, hogy egyszercsak repülök. Szobák plafonjánál repkedtem, óceánokat repültem át, sokszor volt, hogy a környéken szálltam erre-arra, de olyan is előfordult, hogy nem létező, vagy legalábbis abszurd helyeken kezdtem repülni álmomban.

Utolsó repülésemre is épp olyan tisztán emlékszem, mint az elsőre. Majd' fél éve álmodhattam ezt, és emlékszem, milyen boldogan ébredtem, milyen feltöltődött voltam az álom utáni napon. Arról szólt az álmom, hogy egy lépcső tetején állok, a Balaton partján. A lépcsőnek teteje is volt, félkör alakú üveg teteje, ami fehéren világított. Én lenéztem, és arra gondoltam, hogy már soha többé nem fogok tudni repülni álmomban. Tudtam, hogy annál jobb nincs, mert teljesen olyan, mintha a valóságban történne, az álmon keresztül én tényleg repültem, ennek köszönhetően valóban tudom, milyen lehetne az evilágban egyszercsak felreppenni, mindenféle segítség nélkül. Teljesen átélhető élmény volt ez álmaimban, olyan, mint a gravitáció. Tehát álltam a lépcső tetején, sirattam az időt, ami megfoszt ettől az élménytől, és ekkor hirtelen fellebbentem, és lerepültem a lépcsőn - ami addigra már nagyon megnyúlt, szóval ki tudtam élvezni a repülést rendesen.

Azóta nem repültem. Félek, hogy soha nem is fogok többé, és talán el fogom felejteni, milyen érzés az, amikor elszakad a lábam a földtől, és egyre magasabbra szállok. Könyörgöm, valaki találjon fel valami kütyüt, amit ha bekapok, akkor a valóságban is tudok majd repülni! Köszi!

A.

Y kontra X

Magyarország, Budapest, Móricz Zsigmond körtér, 2010. október elseje, délután öt óra tizenegy perc.
Beálltam három roma mögé a zebránál. Körülbelül tíz-tizenkét másodpercet kellett várnom a lámpára, hogy zöldre váltson. Ennyi idő alatt ismét (ma már sokadszorra) lepörgettem a fejemben mai spanyol órámat: egyik legokosabb osztálytársammal vitatkoztam a szünetben, ami végül az órára érkező tanárunkat annyira érdekelte, hogy negyvenöt percen keresztül erről volt szó. A vita valahogy úgy robbant ki, hogy osztálytársam (nevezzük mondjuk Ynak) cigányellenes hangvételben beszélt valamiről, kifejezetten agresszívan. Amikor közbeszóltam, heves ellenállásba ütköztem, és meg kellett tapasztalnom, hogy a teremben lévő hat emberből egyedül én gondolom úgy, hogy nem az a megoldás, hogy 1: gyilkoljuk le a kisebbségeket vagy 2: tüntessük őket el az országunkból vagy 3: legalábbis nagyon-nagyon büntessük meg őket a sok gonoszságért, amit tesznek.
Sokáig folyt az órán a vita, hogy mi is a probléma, ki hogyan áll hozzá, miért vannak előítéletek, igazán annyira rosszak-e a romák, mint ahogy azt manapság ennek az országnak a nagy része gondolja. Én újra és újra hoztam fel az érveimet, próbáltam más szemszögből megvilágítani a dolgokat, felvetettem, hogy mi lenne, ha például megpróbálnánk megérteni őket, és a többi és a többi... A vitának az óra végét jelző csengő vetett véget, én pedig kissé csalódottan, kissé örülve jöttem ki a teremből. Csalódtam, mert nem gondoltam volna, hogy egy Illyésben ennyire sok, Y-éhoz hasonló antiszemita megnyilvánulás létezik, de örültem is, hogy azok, akikkel végigvitatkoztuk az órát, képesek voltak értelmesen, intelligensen hozzászólni a témához, észérveket hoztunk föl, volt, hogy én győztem őket meg, volt, hogy ők engem, egy szóval - tanulságos negyvenöt perc volt.
A Móriczon eddig jutottam a gondolatmenetemben, amikor zöldre váltott a lámpa, és elindultam a túloldalra a három roma mögött. Látszott rajtuk, hogy pontosan abba a típusba tartoznak, akiket Y annyira nem szeret, mert "agresszívek", "javíthatatlanok", "munkakerülők", "gyilkosok", "tolvajok", és még sorolhatnám... Mentem a három cigány srác mögött, néztem, ahogy egymás között pusmognak valamit, miközben (természetesen) szorosan magamhoz szorítottam a táskámat - ahogy azt mindig teszem, ha a városban közlekedem.
Átértünk a zebrán, és mire felléptem a járdára, sikerült magam annyira beleélni magam a három fiú helyzetébe, amennyire csak tudtam. Eszembe jutottak saját szavaim, amit Y-nak mondtam pár órával korábban: próbáld megérteni őket, próbáld beleélni magad a helyzetükbe! Ezt próbáltam meg magam. Aztán fölnéztem, és láttam, ahogy egy hatalmas árpádsávos zászló lobog előttem, alatta a felirat: "Elég az élősködőkből!" Oldalt szúnyog, piros körben áthúzva.
Hogy érezheti magát akármelyik cigány, akik nyilván beletartoznak az "élősködő" csoportba, és az ország, amiben élnek, elfogadja, sőt, élteti az őket kiirtani/kitelepíteni akaró megnyilvánulásokat. Én majdnem elsírtam magam. Olyan volt, mintha megint két évvel korábban lett volna, amikor egyszer úgy beleéltem magam egy filmbe, hogy hirtelen úgy éreztem, mintha megint a második világháborúban lennék, és egy hatalmas horogkereszt lenne kirakva a Móricz Zsigmond körtérre, ami teljesen helyénvaló, és renden van.
Én valahogy nem tudok ezen ilyen egyszerűen átsiklani. Nem ismerjük őket, a műveletlen magyar nép azt sem tudja, kik ők, nem tudjuk, milyen a világnézetük, nem látunk bele a mindennapjaikba, nem tudhatjuk, milyen úgy kimenni az utcára, hogy tudjuk: majdnem minden fehér bőrű ember a környezetünkben gyűlöl, megvet, vagy undorodik tőlünk. És itt is csak úgy tudom befejezni, ahogy az órán tettük: nem tudom, mi a megoldás. Nem tudom, van-e megoldás. De amíg már a fiatalok hozzáállása is agresszióból, gyűlöletből és félelemből születik, addig nem hiszem, hogy reménykedhetnék.