Nem is tudom...

Gyűlölöm, ha valaki folyton kifogást keres. És mégis, amikor mostanában elgondolkozom a Problémán, rögtön azon kapom magam, hogy kifogásokat keresek. „Túl sok dolgom van.” „Nem is csináltam semmit!” „Az vagyok ami vagyok!” Mind kifogás… Először is az, hogy sok dolgom van, sose lehet mentség, mert nekem rejtélyes módon mindig sok dolgom van. Attól még vannak olyan dolgok, amiket nem szabad elhanyagolni. És itt jön a második sztenderd kifogásom, mert az egy nagyon szép dolog, hogy nem csináltam semmit, de néha pont ez a baj. A harmadik pedig az alapprobléma. Ha nem jó az, ami vagy, akkor próbálj meg kicsit változtatni, mert nem a saját világodban élsz, hanem egy emberi társadalomban, ahol emberekkel vagy körülvéve. Ezek közül pedig egyet-kettőt még a barátodnak is nevezel.
Amikor túljutottam a kifogások cáfolásán, elkezdtem gondolkozni a Probléma konkrét mibenlétében. Nem tudtam meghatározni. Részemről egy érzés volt, egy sejtelem, amit nem tudtam megfogalmazni, csak éreztem, hogy ott van a levegőben, megmérgezi a mosolyokat, a viccelődéseket, a barátságot. Sose gondoltam volna, hogy egy barátság ilyen nagyon fontos lehet számomra. De amikor azon kaptam magam, hogy jé, ezen a Problémán többet gondolkozom, mint a nyelvvizsgán, az Egyosz-napon és az összes többi hülyeségen együttvéve, rájöttem, hogy mennyire fontos. Mennyire iszonyúan fontos. Erről álmodtam. Ezen morfondíroztam órákon. Még akkor is felötlött bennem a kérdés, hogy mi a baj?, amikor a legnagyobb kavalkádban próbáltam teljesíteni a dolgaimat.
De nem jöttem még rá. Eddig azt a taktikát folytattam, hogy hagytam, hadd haladjon minden tovább a maga útján, hátha kapok jeleket, mondatokat, szavakat, amikből következtetni tudok, amiből kapok valamit arra nézve, hogy mi a rossz, mit változtassak. Kaptam jeleket. Kaptam mondatokat. De az egész még mindig olyan nehéz. Úgy érzem, valamit hibáztam. De nem tudom, mit, és nem tudom, mikor. Kezdek rájönni, hogy a feladatom nem az, hogy megváltozzak, hanem hogy saját magam jöjjek rá a válaszokra. Vagy legalábbis azt hiszem… De nem tudom. Csak össze vagyok zavarodva, el vagyok keseredve, és gyűlölöm magam a tehetetlenségem és a hülye kifogásaim miatt. Milyen nehéz a másik érzéseit megfejteni!
A.

Március eleje

Egész nap borongós volt az idő. Örülök, hogy így volt. Megszerettem a szelet és a nappali félhomályt. Kifejezetten jólesik a lelkemnek, mert kivált egyfajta dacot. Az pedig erőt ad.
Sokat gondolkozok mostanában, talán túlságosan sokat. De most valahogy máshogy, mint eddig, sokkal több félelemmel és sokkal több kérdéssel telve. Nagyon várom már az angliai utazásomat, ami hónap végén lesz, de ez az egész egy kicsit fel is kavar. Túl nagy a teher rajtam, és rengeteg az elvárás – többnyire saját magamtól. Úgy érzem, hogy ha most nem teszem le a nyelvvizsgát, akkor az egy olyan kudarc lesz, amit nagyon nehezen tudok majd feldolgozni. Ugyanakkor olyan terveim vannak a nem is olyan távoli jövővel kapcsolatban, aminek a kivitelezéséhez kell az angol. És a nyelvvizsga. És az önbizalom – de abból rengeteg.
Emlékszem egy régi gondolatomra, ami körülbelül általános iskola ötödik-hatodik osztályában merült fel bennem: mikor lesz az, hogy azt mondhatom magamról, hogy tudok angolul? Akkoriban szinte elképzelhetetlen volt, hogy ez egyszer meg fog történni. Igaz, az is tény, hogy azt hittem sokáig, hogy a felnőttek tudását mi is egyszer csak úgy megkapjuk, az úgy jön magától, valamiféle rituális beavatás során teszünk szert rá. El nem tudtam képzelni, hogy hogyan, de biztosra vettem, hogy annyi tudást, mint ami nekik van, nem lehet megtanulni. Egyébként akkori kérdésemre még ma is mohón keresem a választ.
Angliába március 27-én indulok. Azon a napon, amikor az iskolámban az általam szervezett diákönkormányzat (Egyosz) napot is tartjuk. Reggel 7-kor már a suliban kell lennem, hogy előkészítsem a terepet 40 előadó és 600 diák fogadására, a tanárokról nem is beszélve. Az előadók 90%-át csak névről ismerem, és életemben nem láttam őket. Délután 2-ig leszek a suliban, amikor otthagyom az alelnökömet a sportesemények lebonyolításával, beülök egy taxiba, és kirobogok a Ferihegyre. Ott találkozom Julcsival, elütjük az időt a gép indulásáig. Budapestről Lutonba érkezünk majd, ahonnan busszal megyünk a nagynéném, Csuri házába. Ez a nap szép lesz, már nagyon várom. Abszolút nem érzem úgy, hogy lehetetlen egy ilyen napot túlélni, mert már volt hasonló hajtásban részem. Például a tavalyi Egyosz-nap sem volt piskóta, de ott legalább nem én voltam a főgóré. És íme, itt a nagy Ok, amiért küzdöttem két éven keresztül, – hogy kifacsartassam magam saját magam által (milyen szép szenvedő szerkezet, kéremszépen, hát ki nem tud itt angolul?), és megnézzem, hol is van a boldogság és emberi energia végső határa. Imádni fogom ugyanis az Egyosz-napot leszervezni, és imádni fogok elmenni Angliába, főleg a kettőt egy napon. De hogy mennyi lesz a pulzusom március 27-én, amikor ágyba kerülök… Hát, arra kíváncsi lennék.
A.