1 lépés az őrület felé

Hazajövök, és rendszeresen szétrobban a fejem. Nem hiszitek, pedig tényleg így van. Tökéletessé fejlesztettem az új fej növesztését, mint a sárkányok, akiknek ha levágod az egyik fejét, három nő helyette. Csak nekem nem sárkányfejem nő vissza, és csak egy. Kezdem egyébként megérteni, miért lett az Algopyrin vényre köteles gyógyszer - kemény függőséget okoz. Na nem olyat, hogy fúúú, én most kocsonyásan remegve omlok magam alá, ha nem jutok hozzá a napi kapszulámhoz, hanem egyszerűen nem bírok leckét írni, nem bírok koncentrálni, annyira fáj a fejem. Muszáj bevennem, ha másnap nem akarok Károly elé állni, hogy "tanárnéni, fájt a fejem, ezért nem adtam össze nyolcmilliárd vektort!"

Apropó, fejfájás... Szokott nektek kattogni a fejetek ott nagyon hátul-belül? Blanka - bioszfaktos lévén - teljesen hülyének nézett, amikor ezt kérdeztem, azt mondta, hogy az agyam nem mozoghat - úgy írtam ugyanis körül a jelenséget neki, mintha az agyad nem lenne rögzítve, és minden egyes lépésedkor kattanna egyet. Valahol hátul, az a lyuk mögött, ami ott a nagy dudoros rész alatt van. Szóval értitek! A képzeletemmel centiméter pontossággal meg tudom bökni azt a helyet. Ott szokott kattogni, akár egy metronóm. Leginkább akkor, ha fáradt vagyok. Lépcső, katt, lépcső, katt, lépés, katt, katt... katt... katt. Olyan, mint amikor a hintán felérsz a legmagasabb pontra, és egy pillanatig lebegsz. Na nekem akkor kattan, amikor elindulsz lefele. Mintha az agyam egy milliméterrel később indulna el, mint a fejem. Marha idegesítő...!

Amúgymeg... ma lefeleltem bioszból. Ötös lett. Könyörgöm, mondjátok, hogy Ti sem tudtátok, hogy a szívnek van színusz-csomója!!!

A.

Tanulás...

...ezerrel, egész nap.

Rekviem

Vajon valóban az-e a szépség, aminek én gondolom? Sokszor elmélkedem azon, hogy a mai világunkban miért kell mindig maszkot tenni, és úgy kinézni, ahogy az elvárások diktálják. És amikor ezen gondolkodom, tudom, hogy nem csak a mi korunk ilyen, sőt, ebben az időben és az európai kultúrában, ahol most én is vagyok, nagyon szerencsésnek mondhatom magamat: azon kívül, hogy ne legyek meztelen, nincs kikötés, hogy mi legyen rajtam. Bármi lehet.

De rögtön felidéződik bennem kamaszkorom legeleje, amikor rádöbbentem a szabályra: azt viseld, és úgy nézz ki, ahogy elvárják tőled, különben nehéz lesz az életed. Eszembe jutnak azok a letisztult eszmék, amikkel régen teljesen tisztában voltam, és amik manapság sokkal bonyolultabb, összetettebb gondolatokká fejlődtek ki, sőt, sok közülük teljesen megdőlt. De vajon akkor volt igazam, vagy most van? Emlékszem, hogy folyton azon gondolkodtam, hogy én bizony nem fogok megváltozni, az én eszméim megdönthetetlenek, nem fogok a felnőttség mocskával szennyeződni, és nem fogom lenézni a régi énemet. Ettől nagyon féltem. A lenézéstől. Hogy idősebb koromban hülyeségnek fogom gondolni azokat a rendszereket, amiket korábban felállítottam magamnak. Néha eszembe jut ez a rettegés. És megijedek, mert ez a rettegés nyilvánvalóan jogos volt. Hiszen mindenki felnő, bármennyire kardoskodik ellene.

Ma már nem mindig látom olyan tisztán a jó és a rossz utat, mint akkor. Pedig olyan evidens volt minden! Olyan, mint amikor egy regényt olvasol, és tudod jól, hogy mi a helyes út. Régen én voltam az olvasó, ma már kicsit olyan, mintha a szereplő lennék, aki nem látja át a nagy Egészet, vagy nem akarja látni a nyilvánvalót. Bárcsak lenne merszem, vagy lenne bennem elég tartás ahhoz, hogy megint olvasó lehessek! Hiszen olyan egyszerű: a könnyebb út a rosszabb út; ami ártalmas, azt nem csináljuk; soha nem tagadom meg önmagam; senkit nem bántok meg; stb... Ehhez hasonló elveim voltak, amik nem voltak így megfogalmazva, egyszerűen csak ebben éltem.

Hova tűntem?

A.

Villámlovas

Büszkén jelentem, nem öltem meg senkit. Legalábbis eddig, habár még bármi megtörténhet. Első forgalomban töltött két órám zökkenőmentesen zajlott, egyetlen egyszer váltottam csak anélkül, hogy a kuplungra léptem volna, de egyébként egész jól ment. Az oktatóm egy tündér, csinálhatok bármekkora hülyeséget, ő csak szépen, aranyosan odaszól, hogy (például): "Tündérkém, lépjünk már le a kuplungról!!". Ahhoz képest, hogy magázódom vele, folyton így hív. Imádom. :)

A nyolc-tízes busszal jöttem hazafelé, bámultam a sötét eget, és egyszercsak bumm! villámlott egy hatalmasat. Az ereimbe azonnal adrenalin pumpálódott, azt hittem, hogy kiugrom a "kényelmes" Volán-ülésből. Valahogy annyira nem számítottam arra a villámra, ráadásul tavaly ősszel láttam utoljára ilyesmit, ez meg olyan hatalmas volt! Még a régi busz zaja mellett is hallottam a dörgését. Egy nagyon nagy felhőt világított meg hátulról, gyönyörű szép volt. Olyan kék. Pár perc után szinte biztos voltam benne, hogy csak behaluztam az egészet, erre egy orbitálisgigaübernagy villám szelte át az eget. Azt hittem, menten összefosom magam. Teljesen abszurdnak éreztem a villámlást. Mire hazaértem, egy szép kis viharba csöppentem bele, és egy mindent tudó informátoromtól tudom (najó, azt nem tudja, hogy a guggol két g:P), hogy nem csak nálunk volt vihar, például északabbra jeges eső és egyéb édességek potyogtak az égből. Bár még mindig jobb, mint az angol hóvihar. Igazi április, éljen!

Na de elég az időjárásból, holnap megyek dokihoz, úgyhogy most még eszek valami szörnyen táplálót, hogy kibírjam a reggeli koplalást. Aki beteg, annak jobbulást, aki nem beteg, annak szép napot, hasta luego!

A.

Jupppíííí!!

Büszkén jelentem, hogy három hónap vezetés után ÁTMENTEM A RUTINVIZSGÁN! Félreértés ne essék, ez volt az első vizsgám, azért tartott ilyen sokáig a dolog, mert időközben egy hónapot kihagytam, és még autósiskolát is cseréltem, ami elég nehézkesre sikeredett. De lényeg ami lényeg, szerdán megyek először forgalomba, úgyhogy ha jót akarsz magadnak, ne járkálj az utakon negyed kettőtől háromnegyed háromig, mert JÖVÖK!!! :)

A.