2001 nyarának végén New York utcáin az időjárás kezdett felkészülni az őszre: csöpörgő eső, nyálkás utak, rohanó emberek a ködben. Minden a megszokott kerékvágásban zajlott: reggel a pékségből friss kalács illata szállt az utcára, öltönyös férfiak és kosztümös nők siettek a metró felé, taxik hada próbálta átverekedni magát a reggeli csúcsforgalmon. A sikátorokban már kezdtek ébredezni a nincstelenek, és Isten mondvacsinált szolgái is harsogták már az Úr legújabb üzeneteit a bűnös járókelőknek – természetesen pénzt remélve a naivabbaktól.
Augusztus végén Sara West is – épp úgy, mint a többiek – munkába sietett. Egy szállítócégnél dolgozott, és az irodája New York legnagyobb irodaépületében, a Word Trade Center-ben volt, a 98. emeleten. Sara egy éve került ide, miután szüleit és barátait hátrahagyva Magyarországról New Yorkba költözött, egy új és szebb élet reményében. Akkoriban még csak 21 éves volt – és teljesen optimista. De ezen a késő augusztusi reggelen, ahogy kopogó cipővel sietett a hatalmas épületkomplexus, a munkahelye felé, a jövőjén gondolkodott. Arcán ráncok jelentek meg, és valami rejtett szomorúság amit csak a figyelő szem vehetett észre.
Sara megérkezett a WTC egyes számú épületébe, és a hatalmas nyüzsgésben a lift felé vette az irányt. Modern környezetét eleinte nehéz volt megszoknia, de ma már észre sem vette, hogy milyen fejedelmi körülmények között dolgozik. A lift villámgyorsan suhant, és Sara már be is nyitott modern irodájába. Odabent még csak egyik munkatársa, Tom főzte szokásos reggeli kávéját.
- Jó reggelt – köszönt Sara – hogy s mint vagy ma reggel?
- Kösz, megvagyok – mondta Tom erős angol akcentussal. – Tegnap este kizártam magam a lakásomból, de anyámnak hál’ isten van pótkulcsa a lakáshoz, úgyhogy megúsztam. – Sara jól tájékozottan rávigyorgott Tomra, és elvonult a saját részlegéhez. Tommal mindig történik valami szokatlan, de rendszerint igen mókás dolog.
Munkatársai lassan szállingózni kezdtek az irodába, és kilenc órakor már telt ház volt bent. Sarának fel is tűnt, ritka az ilyen, hogy senki sem hiányzik, vagy nincs szabadságon. Körülbelül havonta fordul elő.
A munkaidő hatkor lejárt, és Sara hazaindult. Útközben az otthonára gondolt: Magyarországra. Nevét 1999-ben, 18 évesen változtatta meg Weiß Sáráról Sara Westre. Mivel tudta, hogy hol fog kikötni, ezért tudatosan választott angolos nevet. Igaz, odahaza sem volt nagyon szerencsés a neve, hiszen ha valakinek régi nvén mutatkozott be, rögtön jöttek a ferde pillantások: dús, vörös, göndör haja, a szokásosnál kisség görbébb orra, zöld szeme. Na és ez a Weiß!
Sara hazaért, megvacsorázott, és ágyba bújt. Stresszes munkája volt, mint itt New Yorkban a legtöbbeknek, ám álmatlanságát most nem ennek tudta be. Még mindig azok az értékek jártak a fejében, amit egy messzi országban, a hazájában hagyott. Elalvás előtt bátyjára gondolt, Lajosra. Erre még nyugtalanabb lett, és még sokáig nem tudott elaludni.
Szeptember 5-én reggel 9:02-kor Sara már a munkahelyén volt. Tom a reggeli kávé mellett a tegnap estéjéről beszélt, hogy fogadásból hogyan futottak a barátjával végig a Broadway-en – énekelve. Sara még a kis anekdota hatása alatt állt, úgyhogy vidáman ült le íróasztala mellé. Az asztalon ott hevert a napi postája. Elkezdte nézegetni a leveleket. Csekkek, reklámanyagok, megrendelések, reklamációk... és egy levél, személy szerint neki címezve: Magyarországról. Sara hirtelen megdermedt, és csak nézte a sima, fehér borítékot. Miért az irodájába küldték ezt a levelet? Hiszen anyja tudja a lakása címét, miért nem arra írt? És ha nem anyja írt, ki más?
Lassan tépte fel a levelet, mint egy álomkóros. Az anyjától jött. A borítékban csupán egy papírlap volt, és nem is volt nagyon teleírva. Így szólt:
„Kedves Sára!
Ha nem haragszol, most magyarul írok, bár lehet, hogy lassan még a saját anyanyelvedet is elfelejted. Nem hallottam rólad már vagy fél éve. Mi van a munkáddal? Bírod még? Olyan rég nem írtál...
Sajnos ez a levél nem lesz túl vidám. Már egy éve tervezgettük apáddal, hogy elmegyünk hozzád, meglátogatunk, de közben szörnyű dolgok történtek idehaza. Nem akartam levélben megírni, de nem adtál nekem semmilyen telefonszámot, amin elérhetnélek.
Apádnak múlt hét kedden szörnyű köhögő rohama volt. Bevittem a kórházba, de az orvosok már nem tudtak rajta segíteni. Szerdán hajnalban meghalt. Én ott voltam mellette, és halála előtt még meg tudott szólalni. Azt szerette volna, hogy legyen megint együtt a család: te, én, és a bátyád, Lajos. Nem tudta, milyen nehéz feladat elé állít...
Én most megkérlek, hogy gyere haza. Kérlek, nem kötelezlek, hiszen nem is tudnálak. Te már eldobtad a családod, a barátaid, a vallásod, a hazád. Ne dobd el végleg, kérlek! Gyere haza.
Apád kívánságát teles mértékben, félek, nem tudom teljesíteni. Fáj a szívem, hogy nem vagy itthon, de tudom, jó sorod megy ott, ahol vagy. Ám Lajossal más a helyzet. Közvetlenül az apád halála utáni napon levelet kaptam Lajostól. Azt írta, hogy eldobja vallását, anyját, apját, és megtér az „igazságnak”. Elméje teljesen elborult. A leveléből kihámoztam, hogy valamilyen titkos társaságba lépett be, de hogy milyen jellegű lehet ez, még csak nem is sejtem. Félek, hogy nagyon veszélyes dologba keveredett, és nem tegnap, vagy a múlt héten, hanem már évekkel ezelőtt.
Így hát még egy okom van rá, hogy nyomatékosan kérjelek: gyere haza, és temessük el apádat tisztességgel, és ha lehet, Lajossal együtt. Talán még segíthetünk rajta.
Szeretlek. Ölel: Anyád”
„Szeretlek. Ölel: Anyád.” – olvasta el Sara még sokszor egymás után. A levélen látszott, hogy anyja sírt, mikor írta. Sara arcán a döbbenet és a kétségbeesés váltakozott, újra és újra elolvasta a levelet, mégy egyszer és még egyszer... ...végül észrevette, hogy már majdnem fél órája ezzel van elfoglalva. Eltette a levelet, és kiment a szobájából. Kint Susan, a főnöke reggelizett.
- Jó reggelt, Sara! – köszönt Susan vidáman.
- Szia, Susan! – hadarta Sara holtsápadtan.
- Valami baj van? – kérdezte Susan aggódva.
- Ööö... nem érzem teljesen jól magam ma reggel. Azt hiszem, a legjobb, ha mára szabadságoltatom magam. Ugye nem baj? – Sara biztos volt benne, hogy főnöke elengedi, hisz jó barátnők voltak, már a kezdetektől kezdve. Susan karolta föl, amikor New Yorkba került, ő segített neki lakást találni, és nem utolsósorban ő volt a munkaadója.
- Menj nyugodtan. De biztos nem segíthetek? Ne vigyen haza Tom?
- Nem, köszönöm. Megoldom. – Sara rámosolygott főnökére, és kisietett a folyosóra. Ott már szinte rohant, csak ki az épületből, csak el innen, messzire el. Hova menjen? Menjen vissza a lakásába? Vagy csak sétálgasson New York utcáin? Úgy érezte, megfojtja a tömeg, ki akart szabadulni ebből a nyomorult városból. Az apja halott. El a városból, el Amerikából, el az egész világból. A bátyja őrületes hibát követett el. El innen, el! Sara átfutott a túlsó utcára, és a metró felé indult. Aztán meggondolta magát és felszállt egy buszra. Ott leült a leghátsó székre, és ismét elővette a levelet, ami fenekestül felforgatta szürke hétköznapjait.
Anyja azt kéri, menjen haza. „Kérlek, nem kötelezlek, hiszen nem is tudnálak. Te már eldobtad a családod, a barátaid, a vallásod, a hazád. Ne dobd el végleg, kérlek!” Ezt írta az anyja. Eldobta? Valóban eldobta magától az egészet? Abban, hogy a hazáját eldobta, nem kételkedett, de nem is zavarta. Nem jelentett neki túl sokat az a szó, hogy haza. A barátait? Barátai itt is vannak, és senki nem jutott eszébe, akit nagyon hiányolna otthonról. A vallásáról tudta a választ: nem, nem dobta el, szíve mélyén mindig is zsidó volt, bár nem gyakorolta a vallását, és itteni barátai nem tudtak róla. Ám szíve mélyén mindig is ott lesz ez a kapaszkodó. Család? Igen, úgy néz ki, anyjának igaza lehet: valóban eldobta magától. Nem volt ott az anyja mellett, akinek viszont nagyon nagy szüksége lett volna rá.
Sara gondolatai most bátyja felé fordultak. Kiskorukban Lajos mindig olyan magába-zárkózó, olyan sötéten csöndes volt. Mikor felnőtt, nagyon furcsa társaságba keveredett, hiába tiltotta őt anyja a bandától. Aztán 18 éves korában elszökött otthonról, és közel-keletre ment. Azóta szinte semmit nem hallottak róla.
Sara kinézett az ablakon a zuhogó esőbe. Észre sem vette, hogy eleredt az eső. Mióta lehet buszon? Fogalma sem volt róla.
Már majdnem megérkezett a két hatalmas toronyhoz, amikor elhatározásra jutott: hazamegy. Anyjának szüksége van rá, és amint lehet, haza is repül. Segít megkeresni Lajost, és együtt átteszik magukat anyjával apja halálán. Újult erővel lépett be az irodája ajtóján.
- Jó reggelt, Tom! – köszönt Sara vidáman. – Na, mi történt tegnap este, mesélj!
- Jó reggelt, Sara! – Tom hangja valahogy tompán csengett, és a kávéját is csak lustán kevergette a csészében. – Semmi. Az ég világon semmi... – felelte szórakozottan.
- Valami baj van?
- Tegnap közölte velem Susan, hogy kell valaki, akit ki tudunk küldeni Angliába, hogy ott is legyenek összekötőink. – felelte Tom teljesen leverten. – És mivel én onnan jöttem, Susy úgy gondolta, hogy én vagyok a legalkalmasabb, hogy visszamenjek Európába. És pont Angliába! – Tom az asztalra csapott dühében. – Oké, sokkal többet fogok keresni, de semmi kedvem itt hagyni ezt a pörgős várost! New Yorkban mindig történik valami! És miért mindig velem történik, hogy semmi sem történik?
- Azt azért nem mondanám, hogy semmi, Tom. – mosolygott Sara a kétségbeesett fiúra. – Pont egy hete mesélted, hogy az ablakon keresztül kellett távoznod egy lánykoleszból, mert a lányok szobája előtt az igazgatónő követelőzött, hogy nyissák ki az ajtót. – Tom arcán halvány mosoly jelent meg. Sara nekidőlt a konyhaasztalnak, és szánakozó pillantást vetett a nagyra nőtt gyerekre. – Attól függetlenül nagyon sajnálom, hogy ilyen csapás ért – folytatta Sara –, de van egy jó hírem. Nem csak te mész Európába közülünk.
- Jól hallok? – kérdezte az éppen betoppanó Susy – Miért, ki megy még közülünk?
- Én – emelte fel fejét Sara – muszáj hazamennem, Susy, szörnyű dolgok vannak otthon.
- Te is hazamész? – döbbent meg Tom – de hát imádtál itt lenni!
- Igen, de haza kell mennem. Ma adom be a felmondásomat – folytatta Sara Susy felé fordulva. – Azt tervezem, hogy a jövő hét folyamán indulok. Hogy pontosan mikor, azt még nem tudom.
- Én kedden indulok, és közvetlenül Londonba megyek. – mondta Tom – Ott ellehetsz egy ideig, mielőtt továbbmész. Meglátogatjuk London összes bárját – Tom szemében felcsillant a remény.
- Nagyon kedves tőled, de a lehető leghamarabb haza szeretnék menni. – felelte Sara – Úgyhogy nem időzhetek Londonban.
- Rendben, Sara – mondta Susy –, de jövő hétig még dolgozz, kérlek. Nehéz lesz ilyen jó munkaerőt találnom, mint te, főleg ilyen rövid idő alatt. Kedden mikor indul a gépetek, Tom?
- 11:10-kor, Susy, úgyhogy a búcsúzkodást akár még kedd reggel is megtarthatjuk. Mindenkit idecsődítünk, és jól elbúcsúzunk! – Tom megint elemében volt. Már fel is állt, és elkezdte tervezgetni a meghívó szövegét. – Kedves blablabla, elmegyünk, blablabla, hiányozni fogsz, blablabla, puszilom anyudat, blablabla....
- Sara... – fordult beosztottja felé Susy.
- Igen?
- Hiányozni fogsz. – a két barátnő megölelte egymást. Utána még mélyen egymás szemébe néztek, majd mindketten mentek dolgozni. Az élet megy tovább.
- 2001. szeptember 11-én, blablabla... – hallatszott még Tom hangja.
8:32-kor mosolyogva lépett be az irodába. Háromnegyed kilencre szólt a meghívó, de ő korábban be akart jönni, még egyszer egy kicsit végignézni régi irodájában.
Lassan elkezdtek szállingózni a munkatársak, majd Tom is befutott, bár egy kicsit másnaposnak tűnt, és mintha nem aludt volna túl sokat az este. Mikor ezt szóvá tették, csak ezt felelte:
- Hát, annyira marasztaltak tegnap a bárban, hogy nem mondhattam nemet, értitek! Meg hát az ember élvezze az életet, főleg ha az az utolsó estéje New Yorkban. Fú, emberek, sosem volt még ilyen buli az este...
Tom elkezdte részletesen ecsetelni, milyen kalandokat élt át utolsó new yorki éjszakája alatt. Ezzel lassan elkezdődött a búcsúztató fogadás a 98. emeleti irodában, a WTC tetején.
2001. szeptember 11-én terroristák egyidejűleg négy utasszállító repülőgépet kerítettek hatalmukba az Amerikai Egyesült Államokban. A négy gép közül az első New York-i idő szerint 8:46-kor, a második 9:03-kor a New York-i Világkereskedelmi Központ (World Trade Center) ikertornyaiba, a harmadik Washingtonban az USA hadügyminisztériuma, a Pentagon épületébe csapódott; a negyedik, amelyet feltételezések szerint a Fehér Háznak akartak vezetni a terroristák, Pennsylvania államban lezuhant.
„Sára vagyok, Weiß Sára, magyar állampolgár. Haza akarok menni. De fáj a lábam, mert amikor hallottuk a nagy robbanást föntről, valami ráesett, és azóta füst van, és nem látok. Nem érzem a kezem. Lajos, mit tettél? Jaj, Lajos, nekünk haza kell menni. Anyu, szeretlek. Salom, apu, salom. Még várj, még beszélek anyuval, még haza kell mennem. Salom, salom, de engedd el a kezem, mert fáj. Szeretlek, anyu.
Weiß Ráhel sosem látta viszont lányát. Egy hét múlva kapott egy hivatalos levelet angolul, hogy Sára nagy valószínűséggel a romok között halt meg, és semmi esélye nem volt a túlélésre. Fia soha többé nem jelentkezett. Egy év múlva behívták az FBI magyarországi követségéhez, ahol egy órát töltött el. Látogatása után egy nappal szomszédja talált rá: szokásos altatóadagjának sokszorosát vette be, és már órák óta halott volt, amikor megtalálták. Üzenetet nem hagyott hátra. Ő volt a hírvivő.
