Három-és-egynegyedik nap

Már a suliból írok, tegnap este nem volt erőm sokmindenhez. Éppen most írtam meg az első emelt szintű magyar érettségiből az első, 40 pontos feladatsort (a dolgozat negyede, de a fele pont ebből tevődik össze). Arany Jani volt a téma, és ahhoz képest, hogy még csak az életét néztem át a bácsinak, elég jól ment - már csak meg kell tanulnom a szóképeket, a verstant, az összes életművel elölről hátulra meg néhány stratégiai tippet, és mehet a menet! Ez elég ótvarszarul sikerült, de még csak egyszer írtam hasonlót. Már látom a fényt az alagút végén.

A tegnapi napom már nem bizonyult olyan termékenynek, mint a kedd, mivel a tervezett öt életműből csak két és felet sikerült átvennem. Irtóztatóan lassan haladok, ma muszáj lesz felgyorsítanom valahogy. Azt reméltem, hogy a földszintről a negyedikig rohangálás és a félóra biciglizés felpörget kicsit, de azon kívül, hogy nagyon jól esett a mozgás, az agyam megmakacsolta magát, és felvette a gyűlölt szivacsállagot. Lehet, hogy nagyobb mennyiségű Red Bullt fogok beszerezni, vagy ultravénásan adagolom a kakaót magamba, de ez így nem lesz jó.

Éjjel végre sikerült rendesen aludnom, amiért nagyon hálás vagyok. Az iPhone-om szerint ugyan sokat mocorogtam, de reggel frissen és kipihenten sikerült felébredni. Noémi unokatesóm szerint (aki szintén nagyiéknál csövezik) mindenbe belekötöttem, de hát miért nem eszi Mami a C-vitamint, és miért nem fogy el napi minimum 8 liter tej náluk? Érthetetlen... Őszintén szólva nagyon meg tudnám szokni a pesti életet, kifejezetten tetszik. Reggel ugyan még volt egy kisebb honvágy-rohamom, de mivel tudom, hogy muszáj lesz hazamennem hétvégén, így már nem annyira durva. Kicsit félelmetes is, hogy ilyen könnyen hozzá lehet szokni a másfajta környezethez. Rettenetesen élvezem, hogy csak ki kell lépnem a lakásból, le kell mennem a liften és máris minden elérhető, a friss bagetteket áruló pékségtől a mozin keresztül egészen a postáig. Az Andrássy útról és a Városligetről nem is beszélve.

Jelenleg ennyi, most ki kell derítenem, hogy mikor húzhatok el a suliból, még van egy spanyol órám, a németet péntekenként relax miatt úgyis lógom, szóval ha ügyes vagyok, egy óra körül már az Oktogonon koptathatom a Tudás székejét.

Valaki megtaníthatna magyarul!!! Folyt köv...

A.

2. nap

A mai nap eredményesnek mondható, főleg, mert sikerült megfigyelnem a történéseket.

Éjjel szörnyű rémálmom volt, ami talán annak is betudható, hogy nagyon rosszul aludtam. Nem csupán a nagyvárosi zajhoz, de az idegen matrachoz sem vagyok hozzászokva, így kicsit zaklatott volt az éjszaka. Reggel végre el tudtam aludni, amikor az ébresztő óra kegyetlenül felzargatott - itt tizenöt perccel korábban kell kelnem, hogy időre beérjek a suliba.

Irtózatosan hiányzott a szokásos reggeli rítus (papucsostul, macskástul, teástul, Anyucistul, mindenestül), viszont rendkívül jó érzés volt a városban ébredni. Amint elhagytam a Teréz körút 28-at, rögtön egy nyüzsgő, élettel teli szervezetbe léptem. A város korareggel annyira egyedi, az illat semmi máshoz nem hasonlítható, valahogy a lelkembe szúr már az a tudat is, hogy milyen rengeteg ember él itt. A piros 7-esen (heringek módjára összezsúfolva) álltam, néztem az Erzsébet hidat, a Dunát, a Szabadság szobrot, és arra gondoltam, hogy mennyire szeretem Budapestet. És itt a "szeretem" szón álljunk meg egy pillanatra, és gondolkozzunk el, hogy elhasznált kopottsága ellenére mennyire mély érzésről van szó. Rá kellett döbbennem, hogy bizony tele vagyok hazaszeretettel, de sajnos ez a fajta szeretet még nem bír rá arra, hogy a mai Magyarországon maradjak. A tanulság annyi, hogy találtam még valamit, amitől nehéz lesz megválnom - de meg fogok.

A suliban minden a szokásos ritmusban zajlott, talán csak azzal a kis különbséggel, hogy sokaknak feltűnt az uzsonnázási habitusom megváltozása - eddig ugyanis mindig abonettet ettem sajttal és felvágottal, ma azonban fehérkenyérből készült buci volt a menü, ami köztudottan nem nagy kedvencem. Ami még eltért az eddig megszokottól, hogy húgom lelkesen jött oda hozzám és elmesélje, mi történt vele hétvégén az ifitáborban - normális esetben az iskolakapun belépve elköszönünk, és a nap végén ismét látjuk egymást.

Mivel csak három órám volt, korán visszaértem az Oktogonra, Mamiék már vártak az ebéddel (soha nem tudnám megszokni a délben ebédelést), majd egy rövid pihenő után nekiálltam tanulni, és öt órán keresztül "toltam". Sikerült befejezni Balassi Bálintot és Zrínyi Mikit, annak ellenére, hogy kissé hiányos jegyzettel futottam neki mindkettőnek. Vörösmartyt is el tudtam kezdeni, de csak az életrajzig jutottam. A cél vasárnap reggelre (előkészítő) megtanulni 14 db nagy magyar életművet, Janus Pannoniustól egészen Mikszáth Kálmán bácsiig. Eddig jól haladok.

Csak ne hiányozna annyira a szobám!

A.

Az Oktogonról

Tegnap előre-nem-nagyon-megfontolt szándékkal beköltöztem nagyimékhoz az Oktogonra.

Hogy miért? Én is ezt kérdezgetem magamtól, legtöbbször arra a válaszra jutva, hogy mivel otthon nem tudtam tisztességesen tanulni, a környezetváltozás hátha rákényszerít erre. Mamimnak meghagytam, hogy ha megjelennék a körükben látszólag értelmes okokkal (pl. "tudok segíteni valamit?"), akkor azonnal zavarjon vissza tanulni. Eddig tehát tiszta ügy.

De tegnap óta volt időm gondolkodni (a nagy tanulás közepette...), és be kell ismerni azt is, hogy bizony van emögött más is. Talán többen tudjátok, hogy érettségi után rögtön megyek ki Bonnba dolgozni, ha minden igaz, két hónapig leszek ott. Jelenleg még azt sem tudom, pontosan mi lesz a dolgom, vagy hol fogok lakni, csupán az biztos, hogy apum két-három hetente meg fog jelenni Bonnban egy éjszakára (munkája miatt ilyen sűrűn szok' ott lenni), aztán már megy is tovább. Belegondoltam, hogy gyakorlatilag még soha nem voltam tíz-tizenkét napnál tovább távol otthonról és a családomtól. Amikor arra gondolok, hogy ez most már szükségszerűen bekövetkezik, főleg, ha egy év múlva ki akarok menni Angliába tanulni, elszorul a szívem. Az szép és jó, hogy végre kiszabadulok ebből az országból, de azt nagyon nehéz lesz megszokni, hogy nem lesz Anyu, Apu, nem lesznek tesók, és még Ropi is marad... Én eltűnök egy bőröndnyi cuccal, oszt ágyő.

Szóval kicsit tartok a mély víztől. Biztos sokat fog edzeni amúgy is gyönyörűen pallérozott elmémen (fujj) a kintlét, de nem lesz egyszerű. Ahogy magamat ismerem, bárhol és bármilyen körülmények között megélek, a konfliktusokat tűrhetően tudom kezelni, nem hiszem, hogy olyan problémám adódna, amit saját magam ne tudnék megoldani. Ha mégis, hát uccu neki, felhívjuk Fatert, ő meg telefonálgat itt-ott és megoldotta. Vagy nem. Nade Anglia? Ez az ország még azért előnyös, mert legalább ismerek néhány embert (ugye, Csuri), akik S.O.S elérhetők, de egész biztos nem fogok minden alkalommal felzargatni valakit, ha éppen honvágyam van. Hogy mennyi idő lesz megszokni, nem tudom. De most szoktatom magam ahhoz, hogy nem mindig lesz ott a biztonságot jelentő szobám, hogy a napi mókuskerékből hazatérve két nagy levegővel már le is nyugodjak, békességet találjak benne.

Tehát itt vagyok Mamiéknál, és feltett szándékom tüzetesen figyelni, mi történik velem azalatt, amíg itt vagyok. Remélem, hogy a város nyüzsgése kicsit visszahoz a munkás hangyabojba, és felrázza a punnyadtságot, amivel hetek óta küzdök.

Első nap pipa. :)

A.

Mese az udvarias női hangról

Tegnap este egy kissé felejthetőbb előadást néztem a Nemzetiben (Tartuffe - kár, hogy kívülről tudom az egészet, kicsit untam), és szerencsémre a délutáni előadásnak már negyed hatkor vége szakadt. Előzőleg elhatároztam, hogy betegségemre tekintettel kocsival megyek az Etele térig, onnan pedig tömegközlekedem.

Azám, de amikor a darabnak vége lett, kiderült, hogy Gyuri (Anyum barátja) is felénk tart a városból, azzal a különbséggel, hogy ő a XX. kerületben dekkolt apukájánál, én meg a Nemzeti előtt egy szál szoknyában fagyoskodtam a HÉV megállónál (voltam annyira - hát, hülye -, hogy nem a 103-assal mentem ki az Etelére, hanem körbementem a HÉV-6os vili-7es busz vonalon... lőjetek le!). A legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy én kimegyek a kocsiért, majd kocsistul elmegyek Gyuriért a Helsinki útra. Végülis már beüzemeltem az iPhone-omba a zseniálisan hiperszónikus GPS rendszeremet, ami kellemes női hangon - és természetesen magázódva - utasítgat jobbra-balra.

Így is történt. Egyik mustangos lábam a másikat követte, próbáltam nem elzanyálni a hányadéknak álcázott latyakban, végül sikeresen elértem az autót. Ülés maxra hátratol, csizma levesz (nem tudok magassarkúban vezetni...), telefonba remegő kézzel beír a cím. Eddig megvolnánk. Anyummal előtte megbeszéltem, hogy a Petőfi híd felé akarok menni, végtére is ez az egyetlen híd, amit ismerek. Hát, a GPS nem így gondolta. A Lágymányosi híd felé akart vinni, de én makacsul kitartottam a Petőfi mellett. Édesen elbeszélgettünk, valahogy ekként:

- Kérem, a következő lehetőségnél forduljon jobbra.

- Fogodbepofád!

- Kérem, ha lehetséges, azonnal forduljon meg!

- Mennyanyádba, fordújfő'!

- Kérem, tíz méter után forduljon jobbra. MOST forduljon jobbra!

- Magabiztos, önálló nő vagyok. Tudok vezetni. Nincs csúcsforgalom. Szeretem az életem. KUSS!

- Kérem....

Ez így folyt egészen addig, amíg a Petőfi hídon át nem értünk. Onnan átadtam az irányítást az udvarias női hangnak, hadd vigyen arra, amerre ő akar. Robotpilóta bekapcs. Egészen ügyes volt, annak ellenére, hogy nekem még az is nagy feladatnak bizonyult, hogy teljesítsem ama kívánságát, miszerint "kérem, haladjon ezen az úton öt kilométert". Köszi, de mit jelent az "ezen az úton", és mit jelent az "öt kilométer"?! Ráadásul abbeli örömében, hogy végre azt csinálom, amit mond, már nem pofázott annyit, és hirtelen roppant egyedül éreztem magam. Más lehetőséget nem láttam, elkezdtem én beszélni hozzá (a kis hűtlenhez), ilyeténképpen:

- Ugye tudod, hova megyünk? Én még sosem voltam ott, de most bizony oda megyünk, tudtad? Mit kértél a Mikulástól? Hmm? Hát ez baz***g hogy vezet? Őőőrüüült!

És így tovább, amíg monológomat újra meg nem szakította az udvarias női hang (valami név kéne neki, de hogyan hívhatnak egy udvarias női hangot?), kért, hogy forduljak le balra, majd utána ismét élesen balra. Ebből az elsőt sikerült is megcsinálni, de a másodikból egy éles jobbos lett, aminek következtében valamilyen hídon találtam magam, és az udvarias női hang ismét megkért, hogy takarodjak már, és "azonnal forduljak vissza". Köszi, egy híd közepén. Ennek örömére mentem tovább a rossz irányba, amikor (mintegy legmélyebb imáim megtestesüléseként) szembe jött velem A Benzinkút. Gyors behajt, gyors megfordul, gyors megy tovább. Át a hídon, itt egy balos, ott egy jobbos, és a megnyugtató, udvarias női hang végre közölte:

- Ön kétszáz méter múlva eléri célját.

Zsííír. Diadalmasan hívtam föl Gyurit, hogy jöhet, itt vagyok. Kicsit mondjuk csökkent az egóm, amikor észrevettem, hogy sikerült egy kocsikiállóba parkolni, és odébb kellett gurulnom, hogy egy dühös csákó ki tudjon hajtani a rozzant kocsijával, de ez van. Hazafelé csöppet megcsappant a lelkesedésem GPS-em iránt, mert nagyjából tudtam az utat, Sting If on a winters night című lemezét is be mertem kapcsolni, a navigációt meg nem tudtam kikapcsolni a nagy koncentrálásban. Ő meg csak nyomatta a rizsát ezerrel, teljesen feleslegesen és idegesítően. A nyolcvanadik körforgalomnál fogtam magam, bevágódtam egy buszmegállóba, és addig nyomogattam az iPhone-t, amíg el nem hallgatott az udvarias női hang ("Kérem, kétszáz méter múlva hajtson ki a körforgalomból a második kijáratnál. Kérem, száz méter múlva hajtson ki a körforgalomból a második kijáratnál. Most hajtson ki a körforgalomból.") Közben arra gondoltam: kérem, nyomja meg a piros gombot, és nyugodjon békében.

Ámen.

A.

Tanulok - fujj

Hétfőn matekból doga van, térgeometria uno.
Minek tanulsz?! Végzős koromban szart se tanultam, mégis megvan az érettségim!
Kedden magyar emelt szintű érettségi előkészítőm van öt órától, amire volt egy hetem, hogy megtanuljam az egész barokk korstílust (magyar és világi egyaránt). Plusz nyelvtanból beficcent egy szófajtan, ami egészen elképesztően bonyolult.
Látjátok? Szerintem ez már beteges, valami baja van, nem megy el cipőt venni, hanem folyton csak gubbaszt és tanul!
Múlt hét péntekre be kellett volna adnom egy hátomoldalas elemzést Kosztolányi Esti Kornél című novellaciklusáról.
Jaj, bocs hogy nem hívtunk, gondoltuk, nem érsz rá, tanulsz...
Hatszáztíz embernek szervezem meg két hét alatt, hogy négy színben és öt méretben illyéses pulcsit tudjanak rendelni/kifizetni/kézhez kapni. Több óráról elkésem, tesiórára sikerült úgy nem bemennem, hogy elfelejtettem elkérni magamat, erre a tanár (miután letorkolt, amikor el akartam mondani, mi történt pontosan) kijelenti, hogy egy "a kivételesen lusta Tárczy Anikó" vagyok.
És mindez mennyivel könnyebb lenne, ha...

Ezen kívül egészen ritkán van sírhatnékom, legtöbbször olyankor, amikor eszembe jut az egyetem. Még mindig nem írtam levelet sehova, sajnos valami bekattant ez ügyben, valószínű, annyira rettegek ettől az egésztől, hogy nem tudok racionálisan gondolkodni és cselekedni. Mindennemű segítségért iszonyú hálás vagyok, mert sajnos nem sok olyannal találkozik az ember, aki Lundban tanult úgy, hogy nem kiruccant egy Erasmussal, hanem ténylegesen ott volt jogviszonya. Furcsa, de ahányszor valaki (kedvesen, nem hitetlenül vagy követelőzve) megkérdezi, hogy "ugyan már, Anikó, mondd meg, hogy áll az a mumus levélírás az egyetemre?" - na annál többször fogom rávenni magam, hogy "most bizony megírom!". :) Aztán valamikor tényleg. Talán ma.
Tanulás után...
A.