Today was a good day.

Ma úgy jöttem "haza" az Oktogonra (nem itt lakom, csak itt alszom, kelek, eszem és nyomogatom a laptopomat egy hónapja), és amíg a kisföldalattival elértem a Deákról az Oktogonig, úgy éreztem, ez a nap jó nap volt. Nagyon-nagyon régen nem éreztem ilyet, hogy úgy egyszerűen boldog vagyok, semmi különösebb ok nélkül, csak úgy önmagában. Az élet szép, szeretem azt, aki vagyok, ahol vagyok, amiért vagyok.

Az utóbbi időszak rettentően frusztráló és nehéz volt, mert egy olyan pozícióra írom a jelentkezési lapomat, ami egyrészről nagyon sokat jelent számomra, másrészről nagyon nehéz megírni. Igen, még mindig AIESEC, és igen, még mindig ez teszi ki a mindennapjaimat.

Ma reggel nyolckor csörgött az órám, a menő új IOS 7-es furi, néha kissé régimódi hangocskájával felébresztett. Mint egy zombi, úgy cammogtam ki a konyhába az életadó reggeli tejesteámért. Nagyimék már természetesen kint reggeliztek. Néha úgy érzem, hozzájuk lehetne igazítani a világ legpontosabb óráját: tudom, hogy mikor fogom nagypapámat a konyhaajtóban toporogva találni, mikor fogják berakni a kockakenyeret a pirítóba, és azt is tudom, hogy mikor nem szabad a konyhába menni, mert Mami éppen a Bibliát olvassa fel Papinak. Én ilyenkor általában tusolok, és sokat szitkozódom, mert a mosógépnek a kimenetele a kádba vezet, és minden reggel megijedek, amikor éppen hajmosás közben hideg víz zúdul a lábamra a mosógépből. De már lassan megszokom, az ijedtséget is úgy veszem, mint egyfajta kötelességszerű menetrenddel.

Ám ma reggel nem akkor tusoltam, amikor szoktam. Leültem a laptop elé, és alkottam. Először éreztem úgy a jellap írása óta, hogy tényleg alkotok, hogy valami újat tudok kitalálni, ami lehet, hogy néha ostobaságnak tűnik, de aztán elgondolkozom rajta, és egyre jobban tetszik, aztán új gondolatot szül. Nagyon élveztem, órákat ültem a gép előtt csak írással és gondolkodással töltve az időt. Rettenetesen megnyugtató, kihívó, fárasztó, inspiráló élmény volt.

Utána egykor találkoztam a szakmai fejlesztőmmel, akit nálunk az AIESEC-ben coachnak hívunk, habár a szó szoros értelmében nem éppen coaching az, amit művelünk, de akár azt is lehet mondani. :) Délután háromkor projekt meetinget tartottam, ami hihetetlen sok energiát adott: ez a kis összeröffenés nagyon feldobta a napomat, pedig kilenc embernek a stratégiai vezetőjének lenni nem minden esetben egy energiabomba, én viszont nagyon élveztem! A srácok kérdezgettek, kételkedtek, ötleteltek, lelkesedtek, együtt nevettünk - nagyon sokat jelentett számomra az egy óra a Trapéz kényelmes kis foteljaiban :)

A kocsmából kifelé menet összefutottam két régi, Illyéses évfolyamtársammal, akiket ezer éve nem láttam, és akikkel megálltam egy puszi erejére - csak ennyi volt, de ismét energiát és szeretetet adott. Bent az egyetemen pedig egy régi kedves osztálytársammal, Kristóffal futottam össze szintén egy puszi erejéig. De tudjátok, ezek a puszik mostanában nem csak olyan szia-puszi-pacsi puszik, hanem amikor valakihez mosolyogva odamész, lazán megfogod a karját, a szemébe nézel, és két oldalon megpuszilod. Érzed, hogy fontos vagy neki és hogy ő is fontos neked, és ugyan csak fél évente vagy elvétve látjátok egymást, de abban a fél percben az övé vagy, egymásra mosolyogtok, és lehet, hogy alig tudtok valamit a másikról, de egy pillanat alatt érzitek őt.

Két meeting és egy coaching között este hatkor még elugrottunk egyik legkedvesebb barátommal, BrigiFannival (igen, ez a neve...) a Kálvinra gyrosozni a Múzeum lépcsőjén. Beszélgettünk mindenféle csacskaságokról, ki tudtam mondani dolgokat, amik nyomták a szívem, és ő is tudott nekem mondani valami újat. Adtunk egymásnak.

Már hazafelé tartottam, amikor a facebookon rám írt szintén egy régi osztálytársam, csak úgy apropó nélkül, hogy mi van velem, hogy vagyok. Tíz percen keresztül idióta mosollyal a fejemen beszélgettem vele, egyszerűen mert jól esett, hogy hallok róla. Ez volt a hab a tortán. Pedig csak néhány karakterről volt szó.

Egyszóval hihetetlen jó napom volt minden különösebb ok nélkül. Örülök, hogy értékes emberek vannak körülöttem, örülök, hogy ott vagyok, ahol, örülök, hogy ilyen lehetőségeim vannak, és örülök, hogy tudok örülni. Két kezemet az ég felé nyújtom... és begyűjtöm az összes energiát, ami kint van. Mindet. Az enyém.

:)

Anikó

Performing today. EVERYDAY!

Nagyon rég nem írtam blogot, de úgy éreztem, itt az ideje megint elkezdeni felvenni a szálakat. Írhatnék naplót is, de abban valahogy sosem voltam jó, nekem kell az, hogy Ti elolvassátok, így moderálni tudom a gondolataimat és néha-néha még értékes feedbacket is kapok. Így hát nem szaporítom tovább a szót, hogy hogyan és miért, csak leírom azt, ami nem enged továbblépnem anélkül, hogy le ne írnám.

Tegnap megéltem életem eddigi legintenzívebb búcsú-élményét. Hogy is lehet ez, hiszen egy évvel ezelőtt egyedül voltam, mint a kisujjam, az összes volt barátomtól általánosságban megkaptam azt a visszajelzést, hogy én nem tudok barátkozni, eltaszítom magamtól az embereket, és rossz vagyok ebben az egész barátkozás-dologban. Én elhittem, hiszen a körülmények őket igazolták: nem volt senki, akivel napi szinten kerestük volna egymást, egy-két kóbor volt osztálytárssal pedig ugyan nagyon szoros a kapcsolatom és imádom őket, de azért mégsem nevezném ezeket a kapcsolatokat A Barátságnak.

Szeptemberben azonban az égiek úgy akarták, hogy épp itt az ideje annak, hogy a dolgok ne úgy történjenek, ahogy én azt elképzeltem, ezért egy laza lendülettel elintézték, hogy ne vegyenek fel az (akkor még álmaim egyetemének hitt) írországi egyetemre. Az, hogy csalódott voltam, nem kifejezés. Mivel mindig van B tervem, ezért a Budapesti Corvinus Egyetemen kezdtem el tanulni, de mindenre és mindenkire dühös voltam, gyűlöltem magam, hogy nem sikerült, hatalmas bukásnak éltem meg az egészet.

Mint az kiderült, a legjobb dolog volt, ami történhetett velem. Nővéremmel első egyetemi napunkon zakatoltunk a villamoson az épület felé, mellettünk csillogott a Duna, gyönyörű, nyári idő volt, én meg legszívesebben kiugrottam volna a 49-es villamos ablakán, de legalábbis előítéletes dühvel méregettem az egyetem közeledő épületét. Nővérem megpróbálta a szebb oldalát látni a dolgoknak, és elmesélte, ő hogyan szerette meg szépen-lassan a Corvinust, hogy neki mennyit segített az egyetem, és hogy ha igazán ki akarok belőle szedni valamit, akkor érdemes egy diákszervezethez csatlakoznom. Mondjuk az AIESEC-hez, mert ő arról azt hallotta, hogy az a legjobb.

- Mi az, valami fizikaszakkör? - kérdezem én, miközben becsikorog a villamos a Fővám térre és leszállunk.

- Nem, az egy olyan diákszervezet, ahol ilyen nemzetközi dolgokat csinálnak, nem tudom, nézd meg őket a folyosón, ilyenkor szoktak infopultozni.

Így kezdődött az AIESEC-es karrierem. Tegnap este pedig egy óráig azért bőgtem, mert a vezetőség lecserélődik, és azok, akik eddig vezették a szervezetet a Közgázon (alias Corvinus), abbahagyják az AIESEC-ezést az egyetemen.

Nehéz ezt az egészet egy olyannak elmesélni, aki nem ismeri a szervezetet, de éppen ezért írok blogot, hogy egy bizonyos küldő szemmel tudjam vizsgálni a dolgokat. Szóval tegnap (illetve ma hajnalban) éjjel háromnegyed egykor ültem az autóban Anyum mellett, és próbáltam neki megmagyarázni, mi történik velem, és a legpontosabb kifejezés, ami az eszembe ötlött, a "transzcendens-váltás" volt. Arra vagyunk szocializálódva, hogy az életünket biztos vezetőkre építsük, feltétel nélküli bizalommal és hittel. Ilyenek a szüleink, a főnökeink, a tanáraink, az isteneink, kinek mi. Az AIESEC azonban egyszerűen nem engedi, hogy elkényelmesedve rábízzuk magunkat a felettünk lévőknek, mondván, hogy "ők biztos tudják", folyamatosan gondolkozásra kényszerít, és amikor évente leváltódnak az immár sokat tapasztalt és kiváló vezetők, akkor meginog alattunk a talaj, elvesztünk valamit, megbántódunk - de ez sarkall arra, hogy még jobbak legyünk, ez biztosítja az innovációt és a folyamatos növekvést a szervezetben.

Tegnap fogalmazta meg az egyik lemondó vezetőnk nagyon helyesen az AIESEC-ezés lényegét számomra: "AIESEC hurts" Bizony, ez a szervezet napról napra bánt, mert erős feedback-kultúrája kényszerít, hogy rádöbbenj a gyenge pontjaidra, nem engedi, hogy hagyd elkanászodni az erősségeidet, mindig új és ismeretlen kihívások elé állít, és bizony évről évre ellopja a transzcendensedet, újakat a helyükre téve. Az a 7 ember, akiknek a pozíciójuk éjféllel lejárt, eddig a szervezetet képviselték számomra, egyikük a coach-om, másikuk a mentorom volt, de mind a hetükhöz nagyon közel álltam emberileg és szakmailag is, együtt éltük meg az elmúlt 9 hónapban a sikereket és csalódásokat, támogatást kaptam tőlük életem eddig legnehezebb szituációmban, feltétel nélkül elfogadtak és folyamatosan adták nekem a visszajelzéseket. Mától pedig nem lesznek már ott az irodában, nem tartanak több sessiont a coacholás rejtelmeiről, a time managamentről, a stratégiájukról, nem mutatják többé, hogyan is kell úgy élni, ahogy ők: "Performing today. EVERYDAY!"

You can be addicted to a certain kind of sadness...

Néhány napja megint fájt a lelkem. Iszonyú megnyugtató lenne tudni, hogy ez nem csak velem fordul elő, de eddig mástól még nem hallottam ilyenről. Talán nem is kérdeztem, biztos az én hibám.

Tulajdonképpen fizikailag egyenesben vagyok. Szeretem a munkámat, imádom csinálni, feldob, pörget, rengeteget tanulok belőle, új embereket ismerek meg, én határozom meg az időmet, komolyan, ennél jobbat el sem tudnék képzelni. Valami viszont nem stimmel még mindig. Hiányoznak a mélységek. Nincsenek nagy, áttörő felismeréseim. Illetve ez így nem igaz, mert például a pénzügyekkel, a gazdasággal, az öngondoskodással, munkával, kommunikációval és még sokmindennel kapcsolatban rengeteg újat tanultam, viszont régen tanultam újat a lelkemről. Az elmúlt években legtöbbször irodalom órákon voltak ilyen mély felismeréseim, miközben átvettük a különböző művészeti korszakokat. Az első héten megértettem, hogyan működnek a vallások. Aztán azt, hogyan nem működnek, vagy miért éppen egymás ellen. Különböző piramisokat rajzolgattunk a füzetünkbe, és ahogy teltek a hónapok, rendszeresen felismertem a saját életemet a művészettörténetben. Tökéletes párhuzamot lehet vonni egy emberi élet és a művészettörténet alakulása között. Voltam ősember, ókori harcos, középkori aszkéta, felvilágosult politikus, reneszánsz zenész, barokk festő, romantikus költő, klasszikus modern színész, posztmodern aktivista... és itt leakadtam.

Az aktuális popkultúrában keresgélem a következő lépcsőfokot, de hiába látom és sejtem a lényegét, magamban nem találom meg. Néha attól félek, hogy én is azok az emberek közé fogok tartozni, akik totálisan megálltak egy számukra meghatározó korszaknál, és nem lépnek tovább. Akik meghallgatják a kilencvenes évek slágereit, de egy Lady Gagát be sem engednek a házukba, a magyar aktuális underground művészekről mit sem tudnak, és még sorolhatnám. Nem azért, mert nem műveltek, hanem nem tudnak vele azonosulni, nem tudják befogadni, nem értik. Az immunrendszerük kitaszítja a poszt-posztmodernt. Lady Gaga mondja a Marry the night c. klipje elején, hogy az életét egy vászonnak fogja föl, amin ismeretlen, sötét foltok vannak. Ezeket a foltokat ő Kelvin Kleinnal, extrém sminkkel és eszement produkciókkal tömi ki (mellesleg zseniálisan teszi mindezt), de vajon mi (vagy konkrétan én) hogyan és mivel tömöm ki a lyukakat?

A munkahelyem miatt elkezdtem célokban gondolkozni. A célok felismerése és meghatározása még csak fél siker, terv is kell a megvalósításukhoz. A baj az, hogy ebben az esetben nem értem a célt, viszont a megvalósításra vannak ötleteim. Értelmet akarok, új felismeréseket, poszt-posztmodernt. Lehet, hogy ehhez az őskorig vissza kell mennem, mert amíg a hibás részeket (sötét foltokat) nem találom meg, addig nem is tudom őket kitölteni értelemmel. Hogy ehhez pszichológus kell-e, színház, könyv, mozi, zene, vagy csak egy jó hosszú beszélgetés egy igaz emberrel - nem tudom. De sietnem kell, nehogy elmúljon a fájdalom a lelkemben. Akkor már túl késő lesz.

a

Change

Úristen. Visszaolvastam az előző bejegyzésemet, és... úúúrrriiiiissstteeeeeen! Mennyi mindent tanul az ember néhány hónap, hét, nap alatt!!
Szóval megdöbbentő, hogy ezeket leírtam. És ami még megdöbbentőbb, hogy milyen sok kérdésemre adnék teljesen más, vagy kicsit különböző válaszokat. Annyira meglepődtem, hogy most gyors magamba fordulok, és (ugyan más kérdésekkel) újrajátszom a játékot. De csak mert úgy tetszik. :)

- Fontos neked a pénz?
- Most miért ezt kérdezed először? Legutóbb egzisztenciális kérdéssel kezdted!
- A játékszabályok értelmében itt most én kérdezel, te válaszolsz. Szóval fontos neked a pénz?
- Olvastam néhány könyvet már életemben, és most egy új könyv, konkrétan Bonó Schäfer Út az anyagi függetlenséghez című irományából tudtam meg sokmindent a pénzről. Például azt, hogy nem kell tőle félni. Az ember attól fél, amit nem lát, ami ismeretlen, ami kiszámíthatatlan. Ha a pénzt leírom, kőbe vésem, célok elérésére használom (ahelyett, hogy ő használna engem, vagy a lelkemet), akkor sokkal kevésbé félelmetes.
- Tehát továbbra is gazdag szeretnél lenni?
- Ez annyira szubjektív! De persze, mivel nyugodtan kimondhatom, hogy tehetős családba születtem, és szeretném megtartani a jelenlegi életszínvonalamat, tulajdonképpen elég pénzt akarok keresni ahhoz, hogy ezt elérjem.
- Úristen, közelítesz a "fapicsa" kategória felé. Hova tűnt a művészlélek?
- Az még megvan, előkelő helyen szerepel az "értékeim" listán.
- Mikor voltál utoljára színházban?
- Úrég, ezer éve, nem is emlékszem, mi volt az utolsó darab, amit láttam. Nagyon sajnálom, hiányzik, és tennem kell ezellen.
- Miért nem tettél még ellene?
- Mondhatnám, hogy lustaságból, de vajon igaz lenne?
- Megint egy kérdés. Tudsz egyáltalán válaszolni?
- Már nem vagyok benne biztos. Mostanában úgy gondolom, hogy valójában nincs is igazság. Úgy értem, hogy semmilyen kérdésre nem lehet biztosan igaz választ adni, egyszerűen nincsenek válaszok.
- Akkor nem lenne sok értelme annak sem, amit most csinálsz.
- Miért lenne értelme?
- Megint szerepet cseréltünk, én kérdezek. Jönnek villámkérdések. Jól érzed magad?
- Jobban vagyok. Azt hiszem.
- Miért?
- Dolgozom, jelentkeztem Corkba nemzetközi jogra, van értelme az életemnek.
- Miért nemzetközi jogra?
- Mert a négyéves alapképzés után rengeteg Master képzési lehetőségek vannak egy jogos háttérrel, valamint sok-sok olyan területet tudok elképzelni, ahol egy jó jogász nélkülözhetetlen. Itthon túlképzés van jogászokból, de nekem egyszer valaki azt mondta, hogy mindegy mit csinálsz, de abban a legjobb legyél. Ehhez azóta is próbálom tartani magam. Valamint tudjuk, hogy ma már tökmindegy, milyen diplomád van. A kapcsolatrendszered számít és a túlélőképességed.
- Mitől félsz most?
- Leginkább talán attól, hogy elvesztem azokat az értékeket, amiket eddig a leginkább fontosnak tartottam. Felborul az értékrendszerem, és elfelejtem, milyen fontos dolgokat tanultam már meg. Nem akarom őket elfelejteni.
- Teszel ez ellen?
- Olvasok. Popper Péter javasolta. :)
- Mit szeretnél elérni?
- A világbékét...
- Rövid távon?
- Nagyon szeretném rendberakni a lelkemet. Akár hiszed akár nem, ez pénz kérdése. Mi nem az? Viszont amint elkezdek keresni, leülök, és számolni fogok. Kiszámolom, hogy mennyiért, hol és mikor teszem rendbe a lelkemet.
- ???
- Annyi szemét van ott! És talán még mindig vannak kétségeim a pszichoterápiát illetőleg, egyszer megfogadtam, hogy végigcsinálom. Egyszerűen muszáj.
- Más cél?
- Jó akarok lenni abban, amit most csinálok. Nem csak jó, de a magamhoz képest legjobb. Nem csak a pénzről van szó, persze az is jól jön (aki mást mond, az hazudik), főleg a fent említett célom miatt. De az a tudat, hogy az embereknek segíthetek a pénzügyeik megoldásában, nagyon jól esik. Rengetegen félnek a pénztől, mert függnek tőle. Ha legalább abban tudunk segíteni, hogy a vágyaikat számszerűsítjük, elérhetővé tesszük, és végső soron megnyugtatjuk az ügyfélt, már hatalmas dolgot tettünk. Legyen szó nyugdíjról, pénzügyi biztonságról, gyerek jövőjéről, lakáskérdésről, bármiről!
- Mi a legnehezebb a munkádban?
- A masszív ellenállás és gyanakvás. Megdolgozott a világ azért, hogy ilyen gyanakvóak legyenek az emberek, én is az vagyok. Nem veszek porszívót, nem lépek be semmilyen szektába. A legnehezebb elnyerni az emberek bizalmát, elérni azt, hogy lássák, mi tényleg segíteni akarunk. Amit tisztelek a cégben, az az, hogy nem tukmál semmilyen szolgáltatást, hanem egyénileg kidolgozza őket, és ha valakinek nincs igénye, mappa becsuk, eljön.
- Fáj most valami?
- Sokminden.
- Tudod kontrollálni?
- Amennyire tudom.

Keep existing

Kedveseim! Régen nem írtam, sokan tudjátok, hogy időközben már itthon, Magyarországon koptatom a Földet, lassan másfél hónapja. Sokminden történt velem azóta, és egyben semmi sem. Nem tudok másképp tenni, minden nap eszembe jut az iskolában rongyosra koptatott gondolat: bárcsak több szabadidőm lenne! Az elmúlt hat hétben azonban rájöttem, hogy mégis igaz a bölcsesség: az ember olyan állat, ami mindig azt akarja, ami éppen nincs neki. Én jelenleg munkanélküli, iskolanélküli, tehetetlen ember vagyok, és habár semmit nem kell csinálnom, azon vagyok, hogy nagyon-nagyon elfoglalt legyek. Megőrülök.
Nem is gondolnátok, milyen nehéz elfoglaltnak lenni! Gondolom most sokan gúnyosan, rosszallóan vagy épp fölényesen arra gondolnak, hogy mit dumálok itt nehézségekről, amikor tényleg semmi dolgom nincs! Ezért kérlek Titeket, csak egy másodpercre képzeljétek magatokat a helyembe. Háromnegyed évnyi kemény érettségire készülődés után kimentem három hónapot keményen dolgozni, majd hazajöttem, és egy nem várt villámcsapásként ért a semmittevés. Általában akkor vagyok elememben, ha iszonyat mennyirésgű elintéznivalóm van, ha nyomás van és sürgés-forgás. Annyira lebénultam, hogy hetekig alvajáróként járkáltam föl-alá, még most is néha érzem, hogy megbénulok, lefagy az agyam, és bármit képes lennék megtenni, csak arra ne kelljen gondolnom, hogy "mi lesz..."
Ugyanis fogalmam sincs, mi lesz. Decemberben Cambridge nyelvvizsgázom (nyugi, csak advance, bár Zsuzsa nem túl optimista), utána pedig a februári egyetemi felvételiket kell figyelnem. Nade milyen egyetem? Hol? Mennyiért? Hogyan jutok be? Milyen vizsgákat tegyek le? Maradjak Magyarországon vagy ne? (Nagyon nem akarok, nemakaroknemakarok!!!!)
Emlékszem, még kint voltam Bonnban, amikor az egyik borzalmasan sikerült egésznapos workshop és a Greggel és Ricardaval folytatott másfél órás "esti-kiveséző-meeting" után felültem a bicajomra, felkapcsoltam a lámpákat, és elindultam haza. Annyira fáradt voltam, hogy nem bírtam elviselni az egy órás tekerés gondolatát, ezért kérdezek-felelekkel szórakoztattam magamat. Azt a játékszabályt állítottam föl, hogy "legyél őszinte magaddal". Ha most is ilyet kéne játszanom, valahogy így nézne ki:
- Hol szeretnél lenni egy év múlva ilyenkor?
- Angliában, Kanadában, Svédországban, az USA-ban vagy a világ végén (az afterpartyra már vettem jegyet!!!).
- Egyetemre akarsz járni?
- Egyöntetű igen a közönség soraiból.
- Miért akarsz egyetemre járni?
- Van más választásom? De most tényleg... Okos akarok lenni, jó munkát akarok, a papír is kell, meg hát... Anikó vagyok, az istenért is, hát mi mást csinálnék, ha nem tanulnék!
- Tudod, hogy az egyetemnél sokkal jobb iskola az élet?
- Miért, az egyetemen meghalnak az emberek? Amúgy már eddig is sok életet kaptam, nem kell félteni.
- ... Akarsz sok pénzt keresni?
- Igen.
- Miért?
- Amiért mindenki.
- És miért akar mindenki sok pénzt keresni?
- Eltartani a családot, taníttatni a gyerekeket, én utazni utálok, de egy apró faházat az erdő közepén el tudnék képzelni, amihez szintén pénz kell.
- Tehát családban gondolkozol. Akarsz gyerekeket?
- ...
- Akarsz gyerekeket?!
- Azt hiszem, igen. De nem akarom megszegni a játékszabályt, úgyhogy ne kérdezd meg mégegyszer.
- Hányat akarsz?
- Menj anyádba.
- Mikor.
- %(+!Ł$÷ߤ
- Szerinted sok pénz nélkül nem lenne élet? Félsz a szegénységtől, a pénztelenségtől?
- Gyűlölöm a pénzt, hogy mindent, ismétlem: mindent pénzzel mérnek manapság. Meg tudod venni az időt, a teret, az embereket, a szeretetet, a gyűlöletet, a fájdalmat, egyszerűen mindent.
- Komolyan így gondolod?
- Néha így érzem.
- Neked mi a legértékesebb ezen a világon?
- A saját tudatom, az a vákuumozott néhány négyzetcentiméter, amit csak és kizárhatóan a sajátomnak tudhatok.
- Félsz tőle?
- Néha. De inkább attól félek, hogy ez a tudat nem is az enyém. Attól félek, hogy csak az idő, a tér és a genetika tett olyanná, amilyen vagyok, és csak szerencséből nem vagyok kurva, politikus, diktátor, koldus vagy egy jelentéktelen senki Európából.
- Értékes vagy?
- Nagyon.
- Miért?
- Mi más maradna, ha már én sem így gondolnám?
- Mitől félsz a legjobban?
- Hogy tényleg olyan ez a világ, mint amilyennek 20 röpke év alatt megismertem: értéktelen, fájdalmas, mocskos, üres, és csak pusztítás létezik - építeni nem tanulunk meg sehol.
- Miért gondolod így?
- Nem gondolom így. Hazudok. Túl sokat olvastam.
- De van egy játékszabályunk!
- Szerinted ki nem szarja le a játékszabályokat? Ismersz te egyáltalán??!
- ...
- ...
- Miért?
- Már én sem tudom.

A.