Ma úgy jöttem "haza" az Oktogonra (nem itt lakom, csak itt alszom, kelek, eszem és nyomogatom a laptopomat egy hónapja), és amíg a kisföldalattival elértem a Deákról az Oktogonig, úgy éreztem, ez a nap jó nap volt. Nagyon-nagyon régen nem éreztem ilyet, hogy úgy egyszerűen boldog vagyok, semmi különösebb ok nélkül, csak úgy önmagában. Az élet szép, szeretem azt, aki vagyok, ahol vagyok, amiért vagyok.
Az utóbbi időszak rettentően frusztráló és nehéz volt, mert egy olyan pozícióra írom a jelentkezési lapomat, ami egyrészről nagyon sokat jelent számomra, másrészről nagyon nehéz megírni. Igen, még mindig AIESEC, és igen, még mindig ez teszi ki a mindennapjaimat.
Ma reggel nyolckor csörgött az órám, a menő új IOS 7-es furi, néha kissé régimódi hangocskájával felébresztett. Mint egy zombi, úgy cammogtam ki a konyhába az életadó reggeli tejesteámért. Nagyimék már természetesen kint reggeliztek. Néha úgy érzem, hozzájuk lehetne igazítani a világ legpontosabb óráját: tudom, hogy mikor fogom nagypapámat a konyhaajtóban toporogva találni, mikor fogják berakni a kockakenyeret a pirítóba, és azt is tudom, hogy mikor nem szabad a konyhába menni, mert Mami éppen a Bibliát olvassa fel Papinak. Én ilyenkor általában tusolok, és sokat szitkozódom, mert a mosógépnek a kimenetele a kádba vezet, és minden reggel megijedek, amikor éppen hajmosás közben hideg víz zúdul a lábamra a mosógépből. De már lassan megszokom, az ijedtséget is úgy veszem, mint egyfajta kötelességszerű menetrenddel.
Ám ma reggel nem akkor tusoltam, amikor szoktam. Leültem a laptop elé, és alkottam. Először éreztem úgy a jellap írása óta, hogy tényleg alkotok, hogy valami újat tudok kitalálni, ami lehet, hogy néha ostobaságnak tűnik, de aztán elgondolkozom rajta, és egyre jobban tetszik, aztán új gondolatot szül. Nagyon élveztem, órákat ültem a gép előtt csak írással és gondolkodással töltve az időt. Rettenetesen megnyugtató, kihívó, fárasztó, inspiráló élmény volt.
Utána egykor találkoztam a szakmai fejlesztőmmel, akit nálunk az AIESEC-ben coachnak hívunk, habár a szó szoros értelmében nem éppen coaching az, amit művelünk, de akár azt is lehet mondani. :) Délután háromkor projekt meetinget tartottam, ami hihetetlen sok energiát adott: ez a kis összeröffenés nagyon feldobta a napomat, pedig kilenc embernek a stratégiai vezetőjének lenni nem minden esetben egy energiabomba, én viszont nagyon élveztem! A srácok kérdezgettek, kételkedtek, ötleteltek, lelkesedtek, együtt nevettünk - nagyon sokat jelentett számomra az egy óra a Trapéz kényelmes kis foteljaiban :)
A kocsmából kifelé menet összefutottam két régi, Illyéses évfolyamtársammal, akiket ezer éve nem láttam, és akikkel megálltam egy puszi erejére - csak ennyi volt, de ismét energiát és szeretetet adott. Bent az egyetemen pedig egy régi kedves osztálytársammal, Kristóffal futottam össze szintén egy puszi erejéig. De tudjátok, ezek a puszik mostanában nem csak olyan szia-puszi-pacsi puszik, hanem amikor valakihez mosolyogva odamész, lazán megfogod a karját, a szemébe nézel, és két oldalon megpuszilod. Érzed, hogy fontos vagy neki és hogy ő is fontos neked, és ugyan csak fél évente vagy elvétve látjátok egymást, de abban a fél percben az övé vagy, egymásra mosolyogtok, és lehet, hogy alig tudtok valamit a másikról, de egy pillanat alatt érzitek őt.
Két meeting és egy coaching között este hatkor még elugrottunk egyik legkedvesebb barátommal, BrigiFannival (igen, ez a neve...) a Kálvinra gyrosozni a Múzeum lépcsőjén. Beszélgettünk mindenféle csacskaságokról, ki tudtam mondani dolgokat, amik nyomták a szívem, és ő is tudott nekem mondani valami újat. Adtunk egymásnak.
Már hazafelé tartottam, amikor a facebookon rám írt szintén egy régi osztálytársam, csak úgy apropó nélkül, hogy mi van velem, hogy vagyok. Tíz percen keresztül idióta mosollyal a fejemen beszélgettem vele, egyszerűen mert jól esett, hogy hallok róla. Ez volt a hab a tortán. Pedig csak néhány karakterről volt szó.
Egyszóval hihetetlen jó napom volt minden különösebb ok nélkül. Örülök, hogy értékes emberek vannak körülöttem, örülök, hogy ott vagyok, ahol, örülök, hogy ilyen lehetőségeim vannak, és örülök, hogy tudok örülni. Két kezemet az ég felé nyújtom... és begyűjtöm az összes energiát, ami kint van. Mindet. Az enyém.
:)
Anikó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése