Az alábbi bejegyzés vasárnap késő délután született, de yoyo csak ma reggel jött haza. Enjoy!
Ma délben elhatároztam, hogy most már bemegyek a bonni bicikliközpontba felszereltetni a csomagtartómat, úgyhogy összepakoltam mindenfélét, előkészítettem a táskámat, és már majdnem kiléptem az ajtón, amikor furcsa zajt hallottam magam mögül: az ablakomat verte az eső, de valami eszeveszetten. Baró, gondoltam, én márpedig nem fogok biciklin ázni, viszont itthon maradni sincs kedvem, miután jól rákészültem az útra, úgyhogy végül a bicaj csomagtartóját hátrahagyva céltalanul és dühösen nekiindultam a nagyvilágnak. Fogalmam sem volt, hova fogok menni, de tudtam, hogy tőlem nem messze (kb 200 méter) van Tannenbusch Mitte, amiről azt hittem, vasútállomás. Odaérve láttam, hogy inkább valami villamos-féle, megnéztem hát a jegyautomatát, hova visz a masina, és kiderült, hogy Kölnbe. Na, mondom, egyszer élünk, veszek egy napi jegyet Kölnbe. Tíz percig küzdöttem az automatával, amikor meguntam, odahívtam egy idős nénit, aki félelmetes rutinnal nyomogatta a gombokat, közben kikérdezett, hova megyek, meddig maradok, mit csinálok, mindent. Persze németül, de a hétköznapi németem kezd egyre jobbá válni.
Végül 15 eurót fizettem az oda-vissza jegyért, plusz minden tömegközlekedési eszközre felszállhattam másnap 2:00-ig. Az út egy teljes órán át tartott, ami azért furcsa, mert ez az U-bahnnak nevezett valami tényleg inkább a villamos és a hév furcsa kotyvasza volt, mégis órákon keresztül szelte a falukat és városokat. Nem nagyon tudtam, hol vagyok, de amikor Kölnbe érve megláttam a Dómot, már nem tartottam semmitől: akkora bazinagy az a Dóm, hogy még ÉN sem tévedhettem el. Mondjuk kicsit para volt, amikor az U-bahn lement a föld alá, de a „Dom” nevű állomást kiszúrtam magamnak, és gyors leszálltam, amikor odaértünk.
A mozgólépcső a föld alól egyenesen a Dóm bejáratához vitt. Hatalmas! Monumentális! Gyönyörű! El tudom képzelni, hogy a középkori ember megállt a Dóm előtt, és megijedt a látványtól. Egészen biztos kilométerekre ellátszott akkor, mindenki félhette és imádhatta ezt a hatalmas, de kecses Dómot. Arra számítottam, hogy borsos árat fogok fizetni a belépőért, de teljesen ingyen lehet bemenni. Belépve könnybe lábadt a szemem, azonnal megértettem, amit a gótikáról tanultunk. Ez tényleg valami emberfeletti, valami ősi, valami isteni dolog. Iszonyatos nagy kőoszlopok vesznek körül, amik aprólékos gonddal négyzetmilliméterenként ki vannak faragva, mintázva, díszítve. Az összhatás nagyjából azt üzen: „velem akarsz cécózni? Bocsi, az Úr Itt Van”.
Találtam magyar idegenvezető papirost, nagyon élveztem, hogy kis számocskákkal be van jelölve a Dóm egy-egy része, és hosszan lehet róla olvasni. Tényleg izgi volt, és talán először fordult elő, hogy nem csak úgy fotóztam bele a nagyvilágba, hanem előbb elolvastam, mit látok, utána meg lefotóztam. Egész jó képek lettek, facebookra majd feltöltöm, ha yoyo hazaér. Látogatásom már a vége felé közeledett, megcsodáltam a Dóm összes gyönyörűségét, amikor furcsa hangra lettem figyelmes: mintha angyalok szálltak volna le valahonnan, csodálatos énekhang hallatszott. Meghökkentem, mert körbenézve semmilyen kórust nem láttam, és nyilvánvaló volt, hogy az ének „élőben” ért el hozzám. Megyek a kijárat/bejárat felé, egyre erősödik a csodálatos ének, mégsem látok semmit (pedig még a kontaktlencséim is bent voltak!). Kiderült, hogy néhány turista asszony, valószínű kórustagok úgy jöttek be a Dómba, hogy daloltak. De valami iszonyatosan gyönyörűen, mintha csak azért születtek volna, hogy a Dómban ezt a dalt énekelhessék. Hát itt már tényleg könnybe lábadt a szemem, miközben figyeltem a farmernadrágos, kockás sálas, hátizsákos anyuka-korú néniket, miközben kettes-hármas, rendezetlen sorokban sétálgatva gyönyörű zenével töltik meg a Dómot. Kicsit flash-mob szerű volt, de a leggyönyörűbb flash-mob, amit valaha láttam/hallottam.
A java azonban csak ezután jött. A háromnegyed órás dómi létem után kijöttem az épületből, és valamilyen mosdószerűség után néztem. Találtam is rögtön, a Dóm baloldalán volt három kiírás németül, amiből csak a „WC”-t értettem, bementem hát, és dolgom végeztével azért még megnéztem, hova is csöppentem. Felfedeztem egy táblát, miszerint felnőtteknek a belépés 3 euró, diákoknak 1,5 euró, gondoltam, íme itt a lehetőség kipróbálni a nemzetközi diákigazolványomat, tényleg elhiszik-e rólam, hogy diák vagyok. Az igazolványt hatalmas csalódásomra nem kérték el, de kaptam egy papirost, és megmutatták nekem, merre menjek. Elindultam, rövid időn belül egy szűk csigalépcsőn találtam magam, mentem hát tovább. És tovább… És tovább… És még tovább… kezdett gyanús lenni a dolog, majd amikor az egyik ablakon kipillantottam, megértettem, hogy basszus, ez a csigalépcső a Dóm tetejére vezet! Barró, azonnal rákapcsoltam, a tériszony is rögtön jelentkezett, de leküzdöttem, mentem, másztam, vergődtem felfelé. Tudjátok, milyen magas ez az istencsodája? Mert én nem, de abban biztos vagyok, hogy nem két méter. Körülbelül 7-10 perc múlva találtam egy beugrót, ahova be lehetett menni, megörültem, hogy megpihenhetek, és bementem. Öt lépés és nyolc kanyar után hirtelen szembe jött velem az eddigi életemben látott Legnagyobb Harang. Irdatlan nagy volt! És megsokszorozta a nagyságát a randomszerűsége, fene gondolta volna, hogy a Dóm tetejében ilyen borzadalmas nagy harangot rejtegetnek! Előkaptam a fotógépemet, vadul kattintgattam, és közben nem akartam elhinni, hogy létezik ekkora harang. Amikor már kezdett kínos lenni, hogy a hatszázadik fotót csinálom a harangról, indultam tovább fölfelé. Mentem, mentem, mendegéltem, már alig kaptam levegőt, amikor megérkeztem a tetejére a kőből faragott csigalépcsőnek. Kiderült, hogy ez még nem a vége, vár rám egy lyukacsos fémlépcső, ami a Dóm tornyának a belsején vezet föl, tökéletesen a közepén, az iszonyat magasban, a széltől imbolyogva. Nagy merészen elindultam, de a felénél megálltam. Anikó, mondtam magamban, nehogymár eddig felmásztál, és most nem mersz tovább menni! Nemár! De vissza fordultam, nem bírtam. Ám amikor szembejött velem egy párocska, lesajnáló mosollyal az arcukon, meggondoltam magam, és őket követve már fel mertem menni.
Nem bántam meg. Az elém terülő látványt ugyan jócskán rontotta a rengeteg rács, de Istennek hála értük, ha nincsenek ott, egész biztos nem merem kinyitni a szemem. Egész Köln és a Rajna elém tárult, lenyűgöző látvány volt! Próbáltam mms-t küldeni, de jelentem: a kölni Dóm tetején nincs térerő. Biztos túl magas. :)
Lefelé menet megtaláltam az önkioldót a gépemen, úgyhogy tudtam néhány olyan képet csinálni, amin én és a Dóm is rajta vagyunk. Kimondottan csodás képek, persze főleg miattam. Kölnben még bóklásztam picit, de kezdtem fáradni, meg dühös voltam, mert nem találtam a csokoládémúzeumot. Megint korábban is eszembe juthatott volna bemenni az információba, ami közvetlen a Dómmal szemben van, de természetesen ennyi eszem nem volt, csak amikor már indultam haza, tértem be az info-pointba és vettem meg Köln egész történetét és látványosságait holmi két euróért.
Szóval csodás napom volt. Fagyiztam, Dómot másztam, kifundáltam az U-bahn rejtélyeit, és most olyan fáradt vagyok, hogy csuda. Megyek is pihizni.
Adios!
A.
