Egy ember, millió ember

Középiskolás koromban, amikor még (teljesen érthető és természetes módon) fogalmam sem volt, hogy milyen irányba fogok elindulni a Nagybetűs Életben, egy kedves tanárom feltett egy terelgető kérdést: hány emberre szeretnél hatással lenni? Egyre? Kettőre? Hatra? Harminchatra? Ezerre? Millióra?

A kérdés azért volt jó, mert a mód, ahogy megkérdezte tőlem ezt az egyszerűnek tűnő kérdést, nem determinálta, hogy a több a jobb - éppen ellenkezőleg, utána arról beszélgettünk, hogy az is rendben van, ha egy embernek változtatom meg az életét és rá vagyok hatással, az is rendben van, ha családot alapítok, és annak szentelem az életem, hogy szeressem őket, az is becsülendő, ha alkalmazottként vagy vállalkozóként egy cégben vagyok hatással emberek életére, vagy egy NGO-ban több-kevesebb emberrel érintkezem az életem során. Nincs jó választás, opciók vannak, amik közül azt kell megtalálni, amelyikben a leginkább önmagam lehetek. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire "beragad" majd ez a kérdés, és a karrierválasztásom során mekkora hatással lesz rám.

Már több, mint 5 év eltelt a beszélgetés óta. Ennyi idő alatt Szíriából több millió ember elmenekült a polgárháború miatt, Afrikában drasztikusan csökkent a tiszta víz mennyisége, Európában már több kéz kell ahhoz, hogy megszámoljuk a sikeres terrorakciókat... és még lehetne folytatni a sort. Ez az 5 év alatt kipróbáltam ezt is és azt is, voltam mély vízben és langyosban, kaptam hideget és meleget, kipróbáltam magam sokfajta szituációban, rengeteget tanultam (bár legkevésbé az adatoktól zsongó egyetemi előadásokon), és néhány tevékenység kifejezetten megtetszett. Volt, hogy már láttam magamat olyan területeken, ahol akár hosszútávon is el tudtam képzelni a működésemet. A trénerség, coach szakma nagyon vonzott. De valamiért egyszer sem kapott el a kampó, nem éreztem azt a fajta elborult lelkesedést, ami hosszú távú kitartásra szokott ösztönözni. Ugyanis hamar elengedek dolgokat, ha nem látom értelmét. Ezért nem voltam soha kitűnő, habár meglett volna hozzá az eszem és a "fenekem" is, de ha nem láttam belőle hasznot (magamnak vagy a környezetemnek), akkor egyszerűen elengedtem. Minek legyek kitűnő, ha az egyetemi jelentkezés során nem nézik az összes jegyet? Ne viccelődjünk már, ma már azt sem tudom pontosan felsorolni, milyen tárgyakból érettségiztem... Ez a tulajdonságom sok negatív és felesleges stressztől védett ugyan meg, azonban a legtöbbször negatív tulajdonságként éltem meg, hiszen a versenyszellemem miatt az egóm akkor érzi a legjobban magát, ha én vagyok a legjobb. Az alfa a falkában, a jani, a titkos tudások birtokosa, az istencsászár négus.

De egyik sem vagyok. Viszont megtanultam a korábban negatív tulajdonságként megélt "elengedés" képességemet a fonákjáról megismerni. Rájöttem, hogy nekem fontos, hogy az, amit csinálok, értelmes és hasznos. Mitöbb, hatása van. És ha látom benne a pozitív hatást, akkor képes vagyok bármire. Megállíthatatlan leszek, elkap a szekér, elindul a cunami, és ilyenkor történik meg az, amit a legjobban szeretek: szenvedélyesen dolgozom, és tényleg jó tudok lenni abban, amit csinálok.

Ma, 5 évvel az érettségi után, lassan az első negyedévszázadot leélve az életemből már meg tudom válaszolni a kérdést. Sok emberre akarok hatással lenni. Értékek alapján akarom megváltoztatni mindazt, ami egy emberöltőnyi alatt lehetséges, ki akarok állni amellett, hogy az emberiségben van jó is.

Mert az elmúlt 5 évben valóban megengedhetetlenül sok menekült kockáztatta az életét azért, hogy biztonságban tudja magát és a családját. De van, aki nem kerítést épített, hanem befogadta a lakásába a szír családokat a Keleti mellett, vagy százezrek által olvasott médiumban jelentetett meg egyéni élettörténeteket, hogy ne csak fekete és fehér embereket lásson a tömeg embere. Egyre többen szenvednek a tiszta víz hiányától és annak a következményeitől, de vannak, akik a saját idejüket, pénzüket és energiájukat használva kutakat építenek. És lehet, hogy egyre több európai terrorakciótól hangos a nyugati sajtó, de van, aki kivisz egy magnót Brüsszel főterére, és arab zenét játszik róla.

Ahogy a középiskola végén, még most sem tudom, mi lesz a szakmám. Van egy irányvonal, amit most elkezdtem követni, viszont tudom, hogy az élet kiszámíthatatlan, és bíznom kell magamban és abban, hogy képes vagyok nehéz szituációkban döntést hozni, új utakat találni, ha arra van szükség és megállás nélkül dolgozni, ha másokért tehetem. Azt már tudom, hogy 5 év múlva ilyenkor el fogom tudni mondani magamról, hogy hoztam olyan döntéseket, amik jótettekre serkentették az embereket. És ennyi most elég. A többit pedig hozza magával az élet, és a kemény munka.

Felnövünk

Gyerekkorában sokan hallhatták valamelyik felnőtt látogatótól (mondjuk egy vasárnapi ebéd után), hogy "én már pelenkás korodban ismertelek", vagy hogy milyen inci-finci cuki, vicces kisgyerek voltál te akkor régen. Most valószínű már nem vagy ilyen, csak egy elegáns, alázatos mosollyal nyugtázod a dolgot, hiszen mi mást tehetnél? Te ugyan akkor ott voltál, de nem emlékszel semmire.

Pedig valószínű akkor voltál életedben a legboldogabb.

Néha belém nyilall, hogy huszonhárom évesen az embernek már felnőttnek kéne éreznie magát. "Huszonegy éves férfi csinált ezt-meg azt", írják az Indexen. A foci VB legfiatalabb játékosa idén két évvel volt fiatalabb, mint én. Felnőttem már? Felnőtt vagyok? Mit jelent felnőttnek lenni? Azt, hogy van az embernek keresete, külön lakik a szüleitől, felkel reggel, bemegy a munkába, este hazamegy, vagy iszik egyet a barátaival (mert már elmúlt tizennyolc és megteheti), este pedig olvas valami tudományos könyvet a párja mellett a franciaágyon, majd leoltja a lámpát és kötelességtudóan alszik, hiszen holnap munkanap van? Vagy azt, hogy vannak céljai, be vannak osztva a napjai, minden évre vannak teljesítendő álmok, vágyak, és közben biztosan látja, hogy mit akar az életével, miért szülte meg az anyja? Felnőttem már?

Azt is mondják, hogy felnőni nem egy folyamat, hanem egy pillanat műve. Valamitől az ember felnő. Úgy, mint az Én Pán Péter filmben a legidősebb testvér, akinek az anyukája halálos beteg, és amikor a kisöccsének eltörik a karja, hirtelen megérzi a felelősséget. Egyik pillanatról a másikra felnő. A felelősség lenne a kulcs?

Életem során sokan bántottak, és sok minden fájt. Az óvodában elkülönítettek a transzcendensemtől, és Anyukámat már csak reggel és este láttam. Az iskolában szerelmes lettem egy végzősbe, aki rám sem hederített, majd kórházba kerültem mononukleózissal, később elváltak a szüleim. Bamm. Középiskolában szerelmes lettem a legjobb barátomba, aki egyik pillanatról a másikra hozzám sem szólt. De nem ő bántott, hanem magamat bántottam, mert nem voltam magammal őszinte. Végzős koromban nem néztem körül rendesen az egyetemek között, inkább kimentem dolgozni Németországba, ezért egy évet halasztottam az egyetemmel. Sosem volt olyan fájdalmas egy évem. Baammm - ismét én voltam a hülye. Az egyetemen pedig már napról napra megtalálom azokat a pontokat, amikkel a napjaim nehezebbek, és magam ellen dolgozom. Nem mozgok rendesen, ezért fáj a hátam. Reggel sokáig henyélek, ha tehetem, ezért nem vagyok produktív. Az egyetemmel nem vagyok jóban, ezért az egyetem arcon vág, amikor csak teheti. Baaammm. Mikor növünk fel?

Egy pillanat. És felnőtt lettél. Nem hiszem, hogy akkor felnőtt valaki, ha saját maga felel a létezéséért és van jövőképe. Persze egy idő után ez is követelmény. De a gyerek, amikor fáj, sikít, üvölt, hangosan a világ tudtára adja, hogy FÁJ, ha bántják. Később nem érti, hogy mi fáj, vagy miért, de még ott van a biztos pont (ha ott van), a szülő, akinek üvöltheti, hogy hol fáj, és megkérdezheti, hogy miért. Aztán eljön az az idő, amikor a legnagyobb fájdalmakat önmagának okozza.

A világunk telis-tele van kiálló szögekkel, oszlopokhoz szíjazott késekkel, párnákba rejtett aknákkal, embereknek álcázott atombombákkal, és a legtöbbre nagy piros betűvel rá van írva, hogy "vigyázat, ha megérinted, fájni fog" - mi mégis belesétálunk.

Én tudom, mikor nőttem fel. Életem során rengeteg tűszúrás után tartottam magamban, hogy aucs. Utána a tűből kés lett, majd balta, és végül az egész testemben éreztem a fájdalmat, de nem szóltam és nem üvöltöttem. Az első tűt a második követte, utána jött a harmadik, a háromszázadik, és így tovább, növekedtek a sebek. Ez látszik a felnőtt arcon, a tűszúrások nyomai, pont ott, a szem körül (és a szem mélyén). Sokszor volt, hogy megkérdezték, mi fáj? Miért egy zsinegen húzod magad után a szívedet a földön, miért nincs a helyén?

Akkor nőttem fel, amikor válaszoltam. És megtanultam, hogy attól még, hogy van munkám, saját életet vezetek, vannak céljaim, terveim, hobbijaim, attól még ugyanolyan gyerek vagyok, ha nem tudok beszélni arról, ami fáj.

És megkönnyebbült. Hihetetlen érzés, de valaki oda áll eléd, mélyen a szemedbe néz, megkérdezi "Hogy vagy? De tényleg?", és te nem nézel el, hanem potyogó könnyekkel, a szíveddel a zsineg végén beszélni kezdesz a tátongó sebekről, míg el nem jutsz a tűig. Ekkor magadra nézel, és látod a kis gombostűt, a mi a kisujjadon ficeg. Megfogod, egy laza mozdulattal kiveszed (még csak nem is fáj) és eldobod.

Felnőttem, amikor megtanultam, hogy lehetek egyedül a világban, de az én döntésem, hogy magányos leszek-e, vagy kiüvöltöm magamból ami fáj - és amikor körbenézek, ott állnak a barátaim, akik figyelnek rám.

Meg tud könnyebbülni. 

18:12

Csütörtök volt. Kora délután. Hazajöttem a kórházból, mert már nagyon fáradt voltam. A tévé előtt ültünk Eszterrel, és éppen rajzfilmet néztünk a TV-ben, de már nem tudom, mit. Esti mesét. Aludjatok, gyerekek.

A keddre gondolok. Amikor az egyetemi AIESEC irodában ültem, és jött az az SMS: „aki még el akar köszönni Papitól, jöjjön”. Egy pillanatra megállt a szívverésem. Hiszen csak tüdőgyulladása van, nem? Az semmi, adnak neki valami antibiotikumot és kész. Semmi extra, ez a huszonegyedik század, ilyen apróságokat már meg tudnak oldani. Kimentem az irodából, de már félúton elsírtam magam. Hívtam Anyut, hogy mi van, és ő annyit mondott, hogy nagy a para, és nagyon siessek a Podmaniczky utcai Honvédbe. BrigiFanni (kollégám) közben kijött utánam, engem már rázott a zokogás. Akkor sírtam, utána már nem nagyon. Berohantam az irodába, kihoztam a táskámat meg a kabátomat és már rohantam is. Taxit akartunk hívni de rájöttem, hogy hétfőn csúcsidőben lassabb lenne taxizni, így hát tömegközlekedtem. A kálvinig félig futva, félig sétálva mentem, nem értve körülöttem az embereket, vörös szemmel, a világomat nem tudva. Nem értettem, mi történik, nem értettem, hogy történhet ilyesmi. Kétszer adták be neki a vízhajtót. Ez mekkora hülyeség, ilyen nincs, nincs olyan, hogy a nagypapám meghaljon emiatt.

Beértem, Anyum és Éva nagynéném már ott voltak, nagymamám teljesen kész volt. Fél órát vártunk, közben megérkezett Julcsi nővérem és Tamás nagybátyám is. Julcsi sírt. Én is, de nagyim előtt már nem, mert ugye én vagyok az erős, aki nem sír. Kétszer sírtam még a folyamat alatt, egyszer, amikor nagyimmal együtt énekelte nagypapám még szerdán a „Jézus ölében sírtam”-ot, és persze a halála után, az ágya mellett, habár ott már csak félig kötelességből. Meg mert jól esett, ott lehetett.

Kedden kiderült aztán, hogy Papi mégsem hal meg aznap. Volt az egyik orrlyukában egy otromba cső, úgyhogy csak a száján keresztül tudott levegőt venni, ami rettentően hangos volt. Aztán egy idő után elkezdett hörgő lenni, mintha tele lenne vízzel valami. Ez már szerda délután volt. Azért imádkoztam, hogy ne megfulladjon, és ne én üljek mellette, amikor nem szívja be a következő levegő adagját.

Egész kedden a száját törölgettem, akkor még lehetett vele kommunikálni, és tudott szólni, ha inni akart. A szívószálba raktam apró csöpp vizeket, azt itattam vele, meg nedves ronggyal törölgettem a száját. Sosem felejtem el azt a szagot. Látszott rajta, hogy iszonyatosan szenved, de kedden még néha magához tért, még Árpival meg Ildivel tudtak beszélgetni. Szerdán már csak mondatokat motyogott.

Kedden én hajnalban keltem, mert fél hétre mentünk kondiba BrigiFannival. Tízkor az egyetemen kaptam az sms-t, és a kórházban lemondtam minden meetingemet aznapra (még másnapra nem gondoltam), és egész nap bent voltam a kórházban. Éjfélre érkezett Vera nagynéném a Ferihegyre, kimentem érte a Pólóval. Egy körül értünk be, utána Julcsit és engem váltott Anyu, mi pedig hazamentünk az Oktogonra aludni.

Szerdán délelőtt én nem mentem be, sokáig aludtam. Gond nélkül aludtam. Azóta is gond nélkül alszom, csak egyszer álmodtam Papival, aki álmomban engem üldözött, és én könyörögtem neki, hogy haljon meg igazán, mert hát ő már halott. Ez még a temetése előtt volt. Azóta nem jött többé vissza.

Szerda este bent voltam, Mami még énekelt, Papi egyre nehezebben vette a levegőt. Este már nem engedték meg nekünk, hogy bent aludjunk, aminek egy ponton örültünk, mert Mami így tudott rendesen aludni. Végre. Csütörtökön bementem a Corvinusra egy mentoringot megtartani, mert valahogy úgy éreztem, hogy az nem elég jó kifogás arra, hogy nem dolgozom, hogy a nagypapám haldoklik. Úgy éreztem, magyarázkodnom kell, bocsi srácok, amúgy minden okés, szóval tudnék dolgozni, csak hát tudjátok, a nagypapám.... Mentoring után beszéltem anyummal, és mondta, hogy menjek. Csak ennyi. Gyere. Ismét rohantam, immár másodszor abban a tudatban, hogy Papinak annyi, vége, meghalt. A laptopomat azért vittem.

Papi azonban megint nem halt meg. Megérkeztem, és azon kívül, hogy Anyu nagyon kétségbe volt esve, Papi még mindig élt. Elfogyott ugyan a szájára a cucc, amivel törölgettük, úgyhogy elmentem Budaörsre a cuccért. A harmadik gyógyszertárban találtam is, kifizettem érte egy rakat pénzt, ráadásul vettem vagy negyven darabot. Egyet használtunk belőle. Mire visszaértem a kórházba, Anyuék mondták, hogy menjek vissza az Oktogonra, mert jön a váltás, pihenjek nyugodtan.

Hazamentünk Julcsival és Eszterrel az Oktogonra, Eszterrel átöltöztünk és leültünk a TV elé.

Csütörtök volt. Kora délután. Valami mese ment a tévében, már nem is tudom, mi. Julcsi hívott, hogy menjünk. Eszternek csak annyit mondtam, hogy "gyere", csak kikapcsoltam a TV-t, és átvettem a farmeromat (melegítőben mégsem megy az ember a papája halálát végignézni, nem?), és futottunk. Rettenetesen futottunk. Julcsi előnyben volt, mert ő lement korábban a gyógyszertárba, de még így is egyszerre értünk oda a Podmaniczky utcai troli megállójába. Ne szállj fel a 73-asra, mert csak a 72-es jó. Iszonyatosan futottunk. Valahol tudtam, hogy ez már tényleg az a hívás. Soha nem futottam annyira, mint akkor. Leszálltunk a villamosról, rengeteg ember volt körülöttünk, és Eszternek hátulról csak belesúgtam a fülébe: Fuss, ahogy bírsz! – és úgy is lett. A troliról leszállva is futottunk. Beértünk. Papi még mindig él. Rettenetesen félelmetes a hang, mert már – csendes. Már nincs sem a sipító, sem a horkantó, sem a bugyborékoló. Egyszerűen lassú, csöndes – ekkor tudtam, hogy tényleg nemsokára vége. Mami csöndesen ül az alacsony kör alakú széken az ágya mellett, fogja a béna kezét Papámnak, a paralízis, tudjátok, ami miatt ingyen parkoltunk az Oktogonon, a kéz, amit mindig is hihetetlen gusztustalannak tartottam (talán féltem is tőle), de az elmúlt két nap folyamán fogtam én is sokat, még simogattam is. Mivel nem volt rajtam melltartó, de a táskámban magammal hoztam, ezért diszkréten felvettem még a melltartómat. Tomi ott volt, Anyu, Eszter és Julcsi is. Dani unokatesóm is befutott. Éppen csörgött a telefonom, láttam, hogy egy másik unokatestvér, Bence az, egy pillanatra kimentem, mondtam neki, hogy már nagyon nincs jól Papi, a nővér azt mondta, maximum 15 perc. Letettem. Visszafordultam a szobába.

És akkor lehelt ki Papi utoljára. Csönd volt. Sírtunk, leültünk egy kupacba, nem szóltunk semmit. Én ránéztem az órámra: 18:12. Aztán csörgött a telefon. A mellettünk lévő bácsi telefonja, a felesége hívta, és hangosan beszélt öt percen keresztül arról, hogy milyen szekrényből mit kell hozni másnap a kórházba. Mi csak ültünk és sírtunk, Julcsi meg idegeskedett, hogy milyen bunkó a bácsi, kérem, itt éppen meghalt valaki, nagy dolog történt, és még így is vannak telefonok és így is megy tovább az élet. Legalább egy percet kapjunk. Egy pillanatot. Meghalt a nagypapánk!

De nem kaptunk ilyet, egyszercsak bejött az orvos, megállapította, hogy nagypapám most már tényleg meghalt, ki is tereltek minket, mert fel kellett ravatalozni Papit. Mi kiültünk, Mami majdnem rosszul lett, úgyhogy hoztam neki hányótálat. Viccből tettette, hogy belehány. Annyira röhögött az arcunkon, hogy hihetetlen. Aztán elszégyelte magát, hogy neki most meghalt a férje, nem viccelődhet itt. De nem lehetett mit csinálni. Nevettünk mind. Papi is viccelődött volna, olyan hihetetlen komikus volt az egész szituáció, egy kórházban voltunk csütörtök este, mi, egészséges emberek, most hívták a bácsit a telefonon, nem lehet semmi baj. Nincs is baj. Valaminek vége van. Akkor még nem könnyebbültem meg, csak amikor két héttel később láttam a koporsót eltűnni a föld alatt – akkor megkönnyebbültem, valami hihetetlen súly szabadult fel a szívemből. Olyan nehéz volt már a végén. És annyira hiányozni fog az a sok baj. A totyogása, a rengeteg idegesítő szokása, az egoizmusa, az istenfélelme, a hortyogása, a viccei, a fájdalmai és örömei.

Még egyszer visszamentem. A szeme felkötve, a fején kendő, már tényleg halottként, teljes díszben. Mami már nem akarja így látni. Soha nem is látta többé. Készült még róla egy fotó, de nem ez volt az utolsó, ami készült róla, az a temetés napján készült, a koporsóban.

Nagyimnak azóta nagyon nehéz. Nem mer egyedül aludni, mindig meg kell szerveznem, hogy valaki aludjon itt. Nem tudom, mit csinálna anélkül, hogy valaki nem lenne itt folyamatosan. Másnap elmentünk a Menzára Julcsival és Mamival, ami itt van a Jókai téren – nem messze. Beültünk, Mamám takaros kis fekete cuccban, rajtam is fekete pulcsi volt, Julcsi is feketében. Viccelődtünk, sztorizgattunk, drága cuccokat kajáltunk. Egyszercsak leoltódtak a lámpák, és elindult a boldog szülinapot Halász Judittól. Mind a hárman egyszerre kezdtünk el bőgni. Én kimentem nagyimmal az értetlen pincérek sorfala között, megölelgettem, és ismét mondtam magamnak: te nem sírhatsz. Nem eshetsz szét. Te vagy az erős, akire nagyim éppen zokogva támaszkodik, és akire szüksége van egy gyászoló özvegynek. Annyira szeretem nagyimat, hogy nem tudtam nem erősnek lenni, nem is volt opció. Azt hiszem, abban a pillanatban zártam le egy falat, amikor kedden a világomat nem tudva rohantam be az egyetemről a kórházba, és mielőtt felértem a folyosóra, megembereltem magam, mert nekem itt most segítenem kell, és egyébként is – nem történt semmi. Csak a Papám hal meg.

Azt hiszem, azóta sem engedtem be az érzést. Azt hiszem, gyásznak hívják az ilyet. Nem adtam rá időt. Ebben jó vagyok, érzéseket ki tudok zárni, de néha belefáradok. Nem akarom tovább csinálni. Csak lenni akarok, nem akarok félni, aggódni, félteni. Igenis be akarom vallani, hogy ez nagyon nehéz volt, és nagyon fájt, és hiányzik a papám, és nagyon rossz, hogy nem tudok ott lenni igazán a családomnak, mert el kellett jönnöm a temetés utáni torról, mert be kellett mutatkoznom ötven embernek, mert megígértem valamit még fél évvel ezelőtt, amikor nem is tudtam, mire vállalkozom.

És nem, nem volt könnyű kedden Papám szájáról törölgetni a nyálat, miközben a betegség bűze lehelt rám. Nem volt könnyű azon a szerdán egyedül ülni mellette fél órán keresztül, minden lélegzeténél arra várva, hogy nem vesz többet levegőt. Nem volt könnyű ülni nagypapám holtteste mellett és nem kiverni a mellettünk lévő öreg bácsi kezéből a telefont. Nem volt könnyű nem elfutni, nem könnyű azóta sem, hogy nem beszélhetek senkinek arról: NEHÉZ!!! Nem könnyű Mami sírását hallgatni és megölelni, mondván: minden rendben van, vagy leírni ezt az egészet. Mert néha még nekem is nehéz.

Today was a good day.

Ma úgy jöttem "haza" az Oktogonra (nem itt lakom, csak itt alszom, kelek, eszem és nyomogatom a laptopomat egy hónapja), és amíg a kisföldalattival elértem a Deákról az Oktogonig, úgy éreztem, ez a nap jó nap volt. Nagyon-nagyon régen nem éreztem ilyet, hogy úgy egyszerűen boldog vagyok, semmi különösebb ok nélkül, csak úgy önmagában. Az élet szép, szeretem azt, aki vagyok, ahol vagyok, amiért vagyok.

Az utóbbi időszak rettentően frusztráló és nehéz volt, mert egy olyan pozícióra írom a jelentkezési lapomat, ami egyrészről nagyon sokat jelent számomra, másrészről nagyon nehéz megírni. Igen, még mindig AIESEC, és igen, még mindig ez teszi ki a mindennapjaimat.

Ma reggel nyolckor csörgött az órám, a menő új IOS 7-es furi, néha kissé régimódi hangocskájával felébresztett. Mint egy zombi, úgy cammogtam ki a konyhába az életadó reggeli tejesteámért. Nagyimék már természetesen kint reggeliztek. Néha úgy érzem, hozzájuk lehetne igazítani a világ legpontosabb óráját: tudom, hogy mikor fogom nagypapámat a konyhaajtóban toporogva találni, mikor fogják berakni a kockakenyeret a pirítóba, és azt is tudom, hogy mikor nem szabad a konyhába menni, mert Mami éppen a Bibliát olvassa fel Papinak. Én ilyenkor általában tusolok, és sokat szitkozódom, mert a mosógépnek a kimenetele a kádba vezet, és minden reggel megijedek, amikor éppen hajmosás közben hideg víz zúdul a lábamra a mosógépből. De már lassan megszokom, az ijedtséget is úgy veszem, mint egyfajta kötelességszerű menetrenddel.

Ám ma reggel nem akkor tusoltam, amikor szoktam. Leültem a laptop elé, és alkottam. Először éreztem úgy a jellap írása óta, hogy tényleg alkotok, hogy valami újat tudok kitalálni, ami lehet, hogy néha ostobaságnak tűnik, de aztán elgondolkozom rajta, és egyre jobban tetszik, aztán új gondolatot szül. Nagyon élveztem, órákat ültem a gép előtt csak írással és gondolkodással töltve az időt. Rettenetesen megnyugtató, kihívó, fárasztó, inspiráló élmény volt.

Utána egykor találkoztam a szakmai fejlesztőmmel, akit nálunk az AIESEC-ben coachnak hívunk, habár a szó szoros értelmében nem éppen coaching az, amit művelünk, de akár azt is lehet mondani. :) Délután háromkor projekt meetinget tartottam, ami hihetetlen sok energiát adott: ez a kis összeröffenés nagyon feldobta a napomat, pedig kilenc embernek a stratégiai vezetőjének lenni nem minden esetben egy energiabomba, én viszont nagyon élveztem! A srácok kérdezgettek, kételkedtek, ötleteltek, lelkesedtek, együtt nevettünk - nagyon sokat jelentett számomra az egy óra a Trapéz kényelmes kis foteljaiban :)

A kocsmából kifelé menet összefutottam két régi, Illyéses évfolyamtársammal, akiket ezer éve nem láttam, és akikkel megálltam egy puszi erejére - csak ennyi volt, de ismét energiát és szeretetet adott. Bent az egyetemen pedig egy régi kedves osztálytársammal, Kristóffal futottam össze szintén egy puszi erejéig. De tudjátok, ezek a puszik mostanában nem csak olyan szia-puszi-pacsi puszik, hanem amikor valakihez mosolyogva odamész, lazán megfogod a karját, a szemébe nézel, és két oldalon megpuszilod. Érzed, hogy fontos vagy neki és hogy ő is fontos neked, és ugyan csak fél évente vagy elvétve látjátok egymást, de abban a fél percben az övé vagy, egymásra mosolyogtok, és lehet, hogy alig tudtok valamit a másikról, de egy pillanat alatt érzitek őt.

Két meeting és egy coaching között este hatkor még elugrottunk egyik legkedvesebb barátommal, BrigiFannival (igen, ez a neve...) a Kálvinra gyrosozni a Múzeum lépcsőjén. Beszélgettünk mindenféle csacskaságokról, ki tudtam mondani dolgokat, amik nyomták a szívem, és ő is tudott nekem mondani valami újat. Adtunk egymásnak.

Már hazafelé tartottam, amikor a facebookon rám írt szintén egy régi osztálytársam, csak úgy apropó nélkül, hogy mi van velem, hogy vagyok. Tíz percen keresztül idióta mosollyal a fejemen beszélgettem vele, egyszerűen mert jól esett, hogy hallok róla. Ez volt a hab a tortán. Pedig csak néhány karakterről volt szó.

Egyszóval hihetetlen jó napom volt minden különösebb ok nélkül. Örülök, hogy értékes emberek vannak körülöttem, örülök, hogy ott vagyok, ahol, örülök, hogy ilyen lehetőségeim vannak, és örülök, hogy tudok örülni. Két kezemet az ég felé nyújtom... és begyűjtöm az összes energiát, ami kint van. Mindet. Az enyém.

:)

Anikó

Performing today. EVERYDAY!

Nagyon rég nem írtam blogot, de úgy éreztem, itt az ideje megint elkezdeni felvenni a szálakat. Írhatnék naplót is, de abban valahogy sosem voltam jó, nekem kell az, hogy Ti elolvassátok, így moderálni tudom a gondolataimat és néha-néha még értékes feedbacket is kapok. Így hát nem szaporítom tovább a szót, hogy hogyan és miért, csak leírom azt, ami nem enged továbblépnem anélkül, hogy le ne írnám.

Tegnap megéltem életem eddigi legintenzívebb búcsú-élményét. Hogy is lehet ez, hiszen egy évvel ezelőtt egyedül voltam, mint a kisujjam, az összes volt barátomtól általánosságban megkaptam azt a visszajelzést, hogy én nem tudok barátkozni, eltaszítom magamtól az embereket, és rossz vagyok ebben az egész barátkozás-dologban. Én elhittem, hiszen a körülmények őket igazolták: nem volt senki, akivel napi szinten kerestük volna egymást, egy-két kóbor volt osztálytárssal pedig ugyan nagyon szoros a kapcsolatom és imádom őket, de azért mégsem nevezném ezeket a kapcsolatokat A Barátságnak.

Szeptemberben azonban az égiek úgy akarták, hogy épp itt az ideje annak, hogy a dolgok ne úgy történjenek, ahogy én azt elképzeltem, ezért egy laza lendülettel elintézték, hogy ne vegyenek fel az (akkor még álmaim egyetemének hitt) írországi egyetemre. Az, hogy csalódott voltam, nem kifejezés. Mivel mindig van B tervem, ezért a Budapesti Corvinus Egyetemen kezdtem el tanulni, de mindenre és mindenkire dühös voltam, gyűlöltem magam, hogy nem sikerült, hatalmas bukásnak éltem meg az egészet.

Mint az kiderült, a legjobb dolog volt, ami történhetett velem. Nővéremmel első egyetemi napunkon zakatoltunk a villamoson az épület felé, mellettünk csillogott a Duna, gyönyörű, nyári idő volt, én meg legszívesebben kiugrottam volna a 49-es villamos ablakán, de legalábbis előítéletes dühvel méregettem az egyetem közeledő épületét. Nővérem megpróbálta a szebb oldalát látni a dolgoknak, és elmesélte, ő hogyan szerette meg szépen-lassan a Corvinust, hogy neki mennyit segített az egyetem, és hogy ha igazán ki akarok belőle szedni valamit, akkor érdemes egy diákszervezethez csatlakoznom. Mondjuk az AIESEC-hez, mert ő arról azt hallotta, hogy az a legjobb.

- Mi az, valami fizikaszakkör? - kérdezem én, miközben becsikorog a villamos a Fővám térre és leszállunk.

- Nem, az egy olyan diákszervezet, ahol ilyen nemzetközi dolgokat csinálnak, nem tudom, nézd meg őket a folyosón, ilyenkor szoktak infopultozni.

Így kezdődött az AIESEC-es karrierem. Tegnap este pedig egy óráig azért bőgtem, mert a vezetőség lecserélődik, és azok, akik eddig vezették a szervezetet a Közgázon (alias Corvinus), abbahagyják az AIESEC-ezést az egyetemen.

Nehéz ezt az egészet egy olyannak elmesélni, aki nem ismeri a szervezetet, de éppen ezért írok blogot, hogy egy bizonyos küldő szemmel tudjam vizsgálni a dolgokat. Szóval tegnap (illetve ma hajnalban) éjjel háromnegyed egykor ültem az autóban Anyum mellett, és próbáltam neki megmagyarázni, mi történik velem, és a legpontosabb kifejezés, ami az eszembe ötlött, a "transzcendens-váltás" volt. Arra vagyunk szocializálódva, hogy az életünket biztos vezetőkre építsük, feltétel nélküli bizalommal és hittel. Ilyenek a szüleink, a főnökeink, a tanáraink, az isteneink, kinek mi. Az AIESEC azonban egyszerűen nem engedi, hogy elkényelmesedve rábízzuk magunkat a felettünk lévőknek, mondván, hogy "ők biztos tudják", folyamatosan gondolkozásra kényszerít, és amikor évente leváltódnak az immár sokat tapasztalt és kiváló vezetők, akkor meginog alattunk a talaj, elvesztünk valamit, megbántódunk - de ez sarkall arra, hogy még jobbak legyünk, ez biztosítja az innovációt és a folyamatos növekvést a szervezetben.

Tegnap fogalmazta meg az egyik lemondó vezetőnk nagyon helyesen az AIESEC-ezés lényegét számomra: "AIESEC hurts" Bizony, ez a szervezet napról napra bánt, mert erős feedback-kultúrája kényszerít, hogy rádöbbenj a gyenge pontjaidra, nem engedi, hogy hagyd elkanászodni az erősségeidet, mindig új és ismeretlen kihívások elé állít, és bizony évről évre ellopja a transzcendensedet, újakat a helyükre téve. Az a 7 ember, akiknek a pozíciójuk éjféllel lejárt, eddig a szervezetet képviselték számomra, egyikük a coach-om, másikuk a mentorom volt, de mind a hetükhöz nagyon közel álltam emberileg és szakmailag is, együtt éltük meg az elmúlt 9 hónapban a sikereket és csalódásokat, támogatást kaptam tőlük életem eddig legnehezebb szituációmban, feltétel nélkül elfogadtak és folyamatosan adták nekem a visszajelzéseket. Mától pedig nem lesznek már ott az irodában, nem tartanak több sessiont a coacholás rejtelmeiről, a time managamentről, a stratégiájukról, nem mutatják többé, hogyan is kell úgy élni, ahogy ők: "Performing today. EVERYDAY!"