Középiskolás koromban, amikor még (teljesen érthető és természetes módon) fogalmam sem volt, hogy milyen irányba fogok elindulni a Nagybetűs Életben, egy kedves tanárom feltett egy terelgető kérdést: hány emberre szeretnél hatással lenni? Egyre? Kettőre? Hatra? Harminchatra? Ezerre? Millióra?
A kérdés azért volt jó, mert a mód, ahogy megkérdezte tőlem ezt az egyszerűnek tűnő kérdést, nem determinálta, hogy a több a jobb - éppen ellenkezőleg, utána arról beszélgettünk, hogy az is rendben van, ha egy embernek változtatom meg az életét és rá vagyok hatással, az is rendben van, ha családot alapítok, és annak szentelem az életem, hogy szeressem őket, az is becsülendő, ha alkalmazottként vagy vállalkozóként egy cégben vagyok hatással emberek életére, vagy egy NGO-ban több-kevesebb emberrel érintkezem az életem során. Nincs jó választás, opciók vannak, amik közül azt kell megtalálni, amelyikben a leginkább önmagam lehetek. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire "beragad" majd ez a kérdés, és a karrierválasztásom során mekkora hatással lesz rám.
Már több, mint 5 év eltelt a beszélgetés óta. Ennyi idő alatt Szíriából több millió ember elmenekült a polgárháború miatt, Afrikában drasztikusan csökkent a tiszta víz mennyisége, Európában már több kéz kell ahhoz, hogy megszámoljuk a sikeres terrorakciókat... és még lehetne folytatni a sort. Ez az 5 év alatt kipróbáltam ezt is és azt is, voltam mély vízben és langyosban, kaptam hideget és meleget, kipróbáltam magam sokfajta szituációban, rengeteget tanultam (bár legkevésbé az adatoktól zsongó egyetemi előadásokon), és néhány tevékenység kifejezetten megtetszett. Volt, hogy már láttam magamat olyan területeken, ahol akár hosszútávon is el tudtam képzelni a működésemet. A trénerség, coach szakma nagyon vonzott. De valamiért egyszer sem kapott el a kampó, nem éreztem azt a fajta elborult lelkesedést, ami hosszú távú kitartásra szokott ösztönözni. Ugyanis hamar elengedek dolgokat, ha nem látom értelmét. Ezért nem voltam soha kitűnő, habár meglett volna hozzá az eszem és a "fenekem" is, de ha nem láttam belőle hasznot (magamnak vagy a környezetemnek), akkor egyszerűen elengedtem. Minek legyek kitűnő, ha az egyetemi jelentkezés során nem nézik az összes jegyet? Ne viccelődjünk már, ma már azt sem tudom pontosan felsorolni, milyen tárgyakból érettségiztem... Ez a tulajdonságom sok negatív és felesleges stressztől védett ugyan meg, azonban a legtöbbször negatív tulajdonságként éltem meg, hiszen a versenyszellemem miatt az egóm akkor érzi a legjobban magát, ha én vagyok a legjobb. Az alfa a falkában, a jani, a titkos tudások birtokosa, az istencsászár négus.
De egyik sem vagyok. Viszont megtanultam a korábban negatív tulajdonságként megélt "elengedés" képességemet a fonákjáról megismerni. Rájöttem, hogy nekem fontos, hogy az, amit csinálok, értelmes és hasznos. Mitöbb, hatása van. És ha látom benne a pozitív hatást, akkor képes vagyok bármire. Megállíthatatlan leszek, elkap a szekér, elindul a cunami, és ilyenkor történik meg az, amit a legjobban szeretek: szenvedélyesen dolgozom, és tényleg jó tudok lenni abban, amit csinálok.
Ma, 5 évvel az érettségi után, lassan az első negyedévszázadot leélve az életemből már meg tudom válaszolni a kérdést. Sok emberre akarok hatással lenni. Értékek alapján akarom megváltoztatni mindazt, ami egy emberöltőnyi alatt lehetséges, ki akarok állni amellett, hogy az emberiségben van jó is.
Mert az elmúlt 5 évben valóban megengedhetetlenül sok menekült kockáztatta az életét azért, hogy biztonságban tudja magát és a családját. De van, aki nem kerítést épített, hanem befogadta a lakásába a szír családokat a Keleti mellett, vagy százezrek által olvasott médiumban jelentetett meg egyéni élettörténeteket, hogy ne csak fekete és fehér embereket lásson a tömeg embere. Egyre többen szenvednek a tiszta víz hiányától és annak a következményeitől, de vannak, akik a saját idejüket, pénzüket és energiájukat használva kutakat építenek. És lehet, hogy egyre több európai terrorakciótól hangos a nyugati sajtó, de van, aki kivisz egy magnót Brüsszel főterére, és arab zenét játszik róla.
Ahogy a középiskola végén, még most sem tudom, mi lesz a szakmám. Van egy irányvonal, amit most elkezdtem követni, viszont tudom, hogy az élet kiszámíthatatlan, és bíznom kell magamban és abban, hogy képes vagyok nehéz szituációkban döntést hozni, új utakat találni, ha arra van szükség és megállás nélkül dolgozni, ha másokért tehetem. Azt már tudom, hogy 5 év múlva ilyenkor el fogom tudni mondani magamról, hogy hoztam olyan döntéseket, amik jótettekre serkentették az embereket. És ennyi most elég. A többit pedig hozza magával az élet, és a kemény munka.
