Gyerekkorában sokan hallhatták valamelyik felnőtt látogatótól (mondjuk egy vasárnapi ebéd után), hogy "én már pelenkás korodban ismertelek", vagy hogy milyen inci-finci cuki, vicces kisgyerek voltál te akkor régen. Most valószínű már nem vagy ilyen, csak egy elegáns, alázatos mosollyal nyugtázod a dolgot, hiszen mi mást tehetnél? Te ugyan akkor ott voltál, de nem emlékszel semmire.
Pedig valószínű akkor voltál életedben a legboldogabb.
Néha belém nyilall, hogy huszonhárom évesen az embernek már felnőttnek kéne éreznie magát. "Huszonegy éves férfi csinált ezt-meg azt", írják az Indexen. A foci VB legfiatalabb játékosa idén két évvel volt fiatalabb, mint én. Felnőttem már? Felnőtt vagyok? Mit jelent felnőttnek lenni? Azt, hogy van az embernek keresete, külön lakik a szüleitől, felkel reggel, bemegy a munkába, este hazamegy, vagy iszik egyet a barátaival (mert már elmúlt tizennyolc és megteheti), este pedig olvas valami tudományos könyvet a párja mellett a franciaágyon, majd leoltja a lámpát és kötelességtudóan alszik, hiszen holnap munkanap van? Vagy azt, hogy vannak céljai, be vannak osztva a napjai, minden évre vannak teljesítendő álmok, vágyak, és közben biztosan látja, hogy mit akar az életével, miért szülte meg az anyja? Felnőttem már?
Azt is mondják, hogy felnőni nem egy folyamat, hanem egy pillanat műve. Valamitől az ember felnő. Úgy, mint az Én Pán Péter filmben a legidősebb testvér, akinek az anyukája halálos beteg, és amikor a kisöccsének eltörik a karja, hirtelen megérzi a felelősséget. Egyik pillanatról a másikra felnő. A felelősség lenne a kulcs?
Életem során sokan bántottak, és sok minden fájt. Az óvodában elkülönítettek a transzcendensemtől, és Anyukámat már csak reggel és este láttam. Az iskolában szerelmes lettem egy végzősbe, aki rám sem hederített, majd kórházba kerültem mononukleózissal, később elváltak a szüleim. Bamm. Középiskolában szerelmes lettem a legjobb barátomba, aki egyik pillanatról a másikra hozzám sem szólt. De nem ő bántott, hanem magamat bántottam, mert nem voltam magammal őszinte. Végzős koromban nem néztem körül rendesen az egyetemek között, inkább kimentem dolgozni Németországba, ezért egy évet halasztottam az egyetemmel. Sosem volt olyan fájdalmas egy évem. Baammm - ismét én voltam a hülye. Az egyetemen pedig már napról napra megtalálom azokat a pontokat, amikkel a napjaim nehezebbek, és magam ellen dolgozom. Nem mozgok rendesen, ezért fáj a hátam. Reggel sokáig henyélek, ha tehetem, ezért nem vagyok produktív. Az egyetemmel nem vagyok jóban, ezért az egyetem arcon vág, amikor csak teheti. Baaammm. Mikor növünk fel?
Egy pillanat. És felnőtt lettél. Nem hiszem, hogy akkor felnőtt valaki, ha saját maga felel a létezéséért és van jövőképe. Persze egy idő után ez is követelmény. De a gyerek, amikor fáj, sikít, üvölt, hangosan a világ tudtára adja, hogy FÁJ, ha bántják. Később nem érti, hogy mi fáj, vagy miért, de még ott van a biztos pont (ha ott van), a szülő, akinek üvöltheti, hogy hol fáj, és megkérdezheti, hogy miért. Aztán eljön az az idő, amikor a legnagyobb fájdalmakat önmagának okozza.
A világunk telis-tele van kiálló szögekkel, oszlopokhoz szíjazott késekkel, párnákba rejtett aknákkal, embereknek álcázott atombombákkal, és a legtöbbre nagy piros betűvel rá van írva, hogy "vigyázat, ha megérinted, fájni fog" - mi mégis belesétálunk.
Én tudom, mikor nőttem fel. Életem során rengeteg tűszúrás után tartottam magamban, hogy aucs. Utána a tűből kés lett, majd balta, és végül az egész testemben éreztem a fájdalmat, de nem szóltam és nem üvöltöttem. Az első tűt a második követte, utána jött a harmadik, a háromszázadik, és így tovább, növekedtek a sebek. Ez látszik a felnőtt arcon, a tűszúrások nyomai, pont ott, a szem körül (és a szem mélyén). Sokszor volt, hogy megkérdezték, mi fáj? Miért egy zsinegen húzod magad után a szívedet a földön, miért nincs a helyén?
Akkor nőttem fel, amikor válaszoltam. És megtanultam, hogy attól még, hogy van munkám, saját életet vezetek, vannak céljaim, terveim, hobbijaim, attól még ugyanolyan gyerek vagyok, ha nem tudok beszélni arról, ami fáj.
És megkönnyebbült. Hihetetlen érzés, de valaki oda áll eléd, mélyen a szemedbe néz, megkérdezi "Hogy vagy? De tényleg?", és te nem nézel el, hanem potyogó könnyekkel, a szíveddel a zsineg végén beszélni kezdesz a tátongó sebekről, míg el nem jutsz a tűig. Ekkor magadra nézel, és látod a kis gombostűt, a mi a kisujjadon ficeg. Megfogod, egy laza mozdulattal kiveszed (még csak nem is fáj) és eldobod.
Felnőttem, amikor megtanultam, hogy lehetek egyedül a világban, de az én döntésem, hogy magányos leszek-e, vagy kiüvöltöm magamból ami fáj - és amikor körbenézek, ott állnak a barátaim, akik figyelnek rám.
Meg tud könnyebbülni.
