Nagyon rég nem írtam blogot, de úgy éreztem, itt az ideje megint elkezdeni felvenni a szálakat. Írhatnék naplót is, de abban valahogy sosem voltam jó, nekem kell az, hogy Ti elolvassátok, így moderálni tudom a gondolataimat és néha-néha még értékes feedbacket is kapok. Így hát nem szaporítom tovább a szót, hogy hogyan és miért, csak leírom azt, ami nem enged továbblépnem anélkül, hogy le ne írnám.
Tegnap megéltem életem eddigi legintenzívebb búcsú-élményét. Hogy is lehet ez, hiszen egy évvel ezelőtt egyedül voltam, mint a kisujjam, az összes volt barátomtól általánosságban megkaptam azt a visszajelzést, hogy én nem tudok barátkozni, eltaszítom magamtól az embereket, és rossz vagyok ebben az egész barátkozás-dologban. Én elhittem, hiszen a körülmények őket igazolták: nem volt senki, akivel napi szinten kerestük volna egymást, egy-két kóbor volt osztálytárssal pedig ugyan nagyon szoros a kapcsolatom és imádom őket, de azért mégsem nevezném ezeket a kapcsolatokat A Barátságnak.
Szeptemberben azonban az égiek úgy akarták, hogy épp itt az ideje annak, hogy a dolgok ne úgy történjenek, ahogy én azt elképzeltem, ezért egy laza lendülettel elintézték, hogy ne vegyenek fel az (akkor még álmaim egyetemének hitt) írországi egyetemre. Az, hogy csalódott voltam, nem kifejezés. Mivel mindig van B tervem, ezért a Budapesti Corvinus Egyetemen kezdtem el tanulni, de mindenre és mindenkire dühös voltam, gyűlöltem magam, hogy nem sikerült, hatalmas bukásnak éltem meg az egészet.
Mint az kiderült, a legjobb dolog volt, ami történhetett velem. Nővéremmel első egyetemi napunkon zakatoltunk a villamoson az épület felé, mellettünk csillogott a Duna, gyönyörű, nyári idő volt, én meg legszívesebben kiugrottam volna a 49-es villamos ablakán, de legalábbis előítéletes dühvel méregettem az egyetem közeledő épületét. Nővérem megpróbálta a szebb oldalát látni a dolgoknak, és elmesélte, ő hogyan szerette meg szépen-lassan a Corvinust, hogy neki mennyit segített az egyetem, és hogy ha igazán ki akarok belőle szedni valamit, akkor érdemes egy diákszervezethez csatlakoznom. Mondjuk az AIESEC-hez, mert ő arról azt hallotta, hogy az a legjobb.
- Mi az, valami fizikaszakkör? - kérdezem én, miközben becsikorog a villamos a Fővám térre és leszállunk.
- Nem, az egy olyan diákszervezet, ahol ilyen nemzetközi dolgokat csinálnak, nem tudom, nézd meg őket a folyosón, ilyenkor szoktak infopultozni.
Így kezdődött az AIESEC-es karrierem. Tegnap este pedig egy óráig azért bőgtem, mert a vezetőség lecserélődik, és azok, akik eddig vezették a szervezetet a Közgázon (alias Corvinus), abbahagyják az AIESEC-ezést az egyetemen.
Nehéz ezt az egészet egy olyannak elmesélni, aki nem ismeri a szervezetet, de éppen ezért írok blogot, hogy egy bizonyos küldő szemmel tudjam vizsgálni a dolgokat. Szóval tegnap (illetve ma hajnalban) éjjel háromnegyed egykor ültem az autóban Anyum mellett, és próbáltam neki megmagyarázni, mi történik velem, és a legpontosabb kifejezés, ami az eszembe ötlött, a "transzcendens-váltás" volt. Arra vagyunk szocializálódva, hogy az életünket biztos vezetőkre építsük, feltétel nélküli bizalommal és hittel. Ilyenek a szüleink, a főnökeink, a tanáraink, az isteneink, kinek mi. Az AIESEC azonban egyszerűen nem engedi, hogy elkényelmesedve rábízzuk magunkat a felettünk lévőknek, mondván, hogy "ők biztos tudják", folyamatosan gondolkozásra kényszerít, és amikor évente leváltódnak az immár sokat tapasztalt és kiváló vezetők, akkor meginog alattunk a talaj, elvesztünk valamit, megbántódunk - de ez sarkall arra, hogy még jobbak legyünk, ez biztosítja az innovációt és a folyamatos növekvést a szervezetben.
Tegnap fogalmazta meg az egyik lemondó vezetőnk nagyon helyesen az AIESEC-ezés lényegét számomra: "AIESEC hurts" Bizony, ez a szervezet napról napra bánt, mert erős feedback-kultúrája kényszerít, hogy rádöbbenj a gyenge pontjaidra, nem engedi, hogy hagyd elkanászodni az erősségeidet, mindig új és ismeretlen kihívások elé állít, és bizony évről évre ellopja a transzcendensedet, újakat a helyükre téve. Az a 7 ember, akiknek a pozíciójuk éjféllel lejárt, eddig a szervezetet képviselték számomra, egyikük a coach-om, másikuk a mentorom volt, de mind a hetükhöz nagyon közel álltam emberileg és szakmailag is, együtt éltük meg az elmúlt 9 hónapban a sikereket és csalódásokat, támogatást kaptam tőlük életem eddig legnehezebb szituációmban, feltétel nélkül elfogadtak és folyamatosan adták nekem a visszajelzéseket. Mától pedig nem lesznek már ott az irodában, nem tartanak több sessiont a coacholás rejtelmeiről, a time managamentről, a stratégiájukról, nem mutatják többé, hogyan is kell úgy élni, ahogy ők: "Performing today. EVERYDAY!"
