Tulajdonképpen fizikailag egyenesben vagyok. Szeretem a munkámat, imádom csinálni, feldob, pörget, rengeteget tanulok belőle, új embereket ismerek meg, én határozom meg az időmet, komolyan, ennél jobbat el sem tudnék képzelni. Valami viszont nem stimmel még mindig. Hiányoznak a mélységek. Nincsenek nagy, áttörő felismeréseim. Illetve ez így nem igaz, mert például a pénzügyekkel, a gazdasággal, az öngondoskodással, munkával, kommunikációval és még sokmindennel kapcsolatban rengeteg újat tanultam, viszont régen tanultam újat a lelkemről. Az elmúlt években legtöbbször irodalom órákon voltak ilyen mély felismeréseim, miközben átvettük a különböző művészeti korszakokat. Az első héten megértettem, hogyan működnek a vallások. Aztán azt, hogyan nem működnek, vagy miért éppen egymás ellen. Különböző piramisokat rajzolgattunk a füzetünkbe, és ahogy teltek a hónapok, rendszeresen felismertem a saját életemet a művészettörténetben. Tökéletes párhuzamot lehet vonni egy emberi élet és a művészettörténet alakulása között. Voltam ősember, ókori harcos, középkori aszkéta, felvilágosult politikus, reneszánsz zenész, barokk festő, romantikus költő, klasszikus modern színész, posztmodern aktivista... és itt leakadtam.
Az aktuális popkultúrában keresgélem a következő lépcsőfokot, de hiába látom és sejtem a lényegét, magamban nem találom meg. Néha attól félek, hogy én is azok az emberek közé fogok tartozni, akik totálisan megálltak egy számukra meghatározó korszaknál, és nem lépnek tovább. Akik meghallgatják a kilencvenes évek slágereit, de egy Lady Gagát be sem engednek a házukba, a magyar aktuális underground művészekről mit sem tudnak, és még sorolhatnám. Nem azért, mert nem műveltek, hanem nem tudnak vele azonosulni, nem tudják befogadni, nem értik. Az immunrendszerük kitaszítja a poszt-posztmodernt. Lady Gaga mondja a Marry the night c. klipje elején, hogy az életét egy vászonnak fogja föl, amin ismeretlen, sötét foltok vannak. Ezeket a foltokat ő Kelvin Kleinnal, extrém sminkkel és eszement produkciókkal tömi ki (mellesleg zseniálisan teszi mindezt), de vajon mi (vagy konkrétan én) hogyan és mivel tömöm ki a lyukakat?
A munkahelyem miatt elkezdtem célokban gondolkozni. A célok felismerése és meghatározása még csak fél siker, terv is kell a megvalósításukhoz. A baj az, hogy ebben az esetben nem értem a célt, viszont a megvalósításra vannak ötleteim. Értelmet akarok, új felismeréseket, poszt-posztmodernt. Lehet, hogy ehhez az őskorig vissza kell mennem, mert amíg a hibás részeket (sötét foltokat) nem találom meg, addig nem is tudom őket kitölteni értelemmel. Hogy ehhez pszichológus kell-e, színház, könyv, mozi, zene, vagy csak egy jó hosszú beszélgetés egy igaz emberrel - nem tudom. De sietnem kell, nehogy elmúljon a fájdalom a lelkemben. Akkor már túl késő lesz.
a
